OFF: Építészet a szépirodalomban 2.

Friedrich Dürrenmatt: Igazság-ügy

A következő poszt amolyan beszúrásféle. Tegnap fejeztem be egy Dürrenmatt könyvet, az Igazság-ügy címűt. Zseniális, mint amilyeneket F.D. általában írt, és van benne egy igen figyelemreméltó építészeti leírás.

A háború utáni modern svájci építészet amolyan jelkép volt itt, a vasfüggöny keleti oldalán. Referencia, vágyálom, viszonyítási pont. Ahogy a dániásoknak a skandináv építészet, későbbi műegyetemi évfolyamoknak a finn, a japán és a svájci dizájn voltak az istenei; monográfiák jelentek meg, a hazai minimalisták éjjel az ágyban, titokban nem Playboyt nézegettek, hanem svájci építészeti folyóiratokat. Tegyük persze mindjárt hozzá, hogy vigyázó szemeinket máig bizalommal emelhetjük Svájcra, a világ múló hóbortjai mintha lepattannának a derék svájciakról, minden mai építészhallgató minimum Peter Zumhtor nevét IQ-ból rávágja, ha a mai minimalista építészetről kell referálni.

A svájci minimálról beszélve pedig az építészeti teljesítmény mellett még egy dolog váltja ki örök irigységünket: a befogadó közeg. A vizuálisan felvilágosult építtető illetve használó közönség, akikről álmodozunk, midőn a magyar falusi polgármester második mondata az EU-s pályázatra tervezendő bölcsivel kapcsolatban, hogy jó-jó, legyen szép, meg modern, de azért ugye olyan mediterrán lesz, terrakotta vakolattal, armírozott sarkokkal és előre patinázott hullámcseréppel fedett alacsony hajlású sátortetővel...

És akkor itt ez az idézet Dürrenmatt-tól, aki a kívülről eszményi svájci társadalmat amúgy is minden ízében darabokra szedi és kifigurázza, nevetségessé teszi mindazokat az értékeket, melyeket mi innen nézve igazán irigyelünk...

[A főszereplő lecsúszott ügyvédet vendégül látja a gazdag, trendi sztárügyvéd, Stüssi-Leupin házában.]

"(...) két nap múlva fogadott jóval a városon kívül épült otthona lakószobájában. Ez utóbbi szó fordított túlzás, pontosabb a lakatlan csarnok. Négyzet alakú helyiség, hússzor (sic!) húsz méteresre becsülöm, három oldala üvegből, ajtó sehol sincs rajta, az egyik falon át régi városkára lát az ember, még megkímélte az autópálya, végtelen kocsioszlopok gördülnek keresztül rajta, s ezek valahogy elevenné, kísértetiessé teszik az alkonyi tájat, fénykígyók kúsznak az öreg falak közt kanyrgó erekben, a másik két üvegfalon át hátulról megvilágított vándorkövekre látni, soktonnás erratikus tömbökre, melyeket Mock (a történetben szereplő szobrász - Pp.) csak módjával munkált meg, gránitistenek, az ember előtt ők uralkodtak a földön, a mélyből ők rántották fel a hegységeket, ők szakították szét a földrészeket, monolitok, óriási falloszként vetették árnyékukat az üres csarnokba, ott ugyanis egy hangversenyzongorán kívül nem volt más, csak vele átlósan szemközt két klubfotel. A hangversenyzongora majdnem a bejárat előtt állt, az elgondolható legrosszabb helyen, egy falépcső mellett, amely galáriára vezetett fel, ott pedig több nem túl nagy szoba lehetett, hiszen idejövet a Porschéból egyemeletesnek láttam a házat, a városkából nézve pedig, úgy emlékszem, bungalónak tetszett.
(...) Milyen az idő?
- Főnös. Túl meleg ahhoz, hogy december van - feleltem. - Mint tavasszal.
- Nincs kedve kimenni?
- De igen.
- A "kimenni" talán nem épp ideillő szó - mondta, megnyomott egy gombot klubfotelja támláján, és a túlméretezett üvegfalak a földbe süllyedtek, a fényszórók kialudtak a vándorkövek mögött. Úgy ültünk a lebegő betonmennyezet alatt, mint a szabadban, csak az állólámpa világított meg minket.
Hivalkodó építmény, szólt házigazdám, maga elé bámulva. Úgy érzi itt magát, mintha a führer volna a birodalmi kancelláriában. De hát mint akar, Spät (a főszereplő lecsúszott ügyvéd - Pp.), aki sztárügyvéd, annak egy Van der Heussennal kell építtetnie, bár kedvére valóbb lenne a Füdlibürger Friedli. Ez a sors, ha divatba jön az ember. (...)"

(Friedrich Dürrenmatt: Igazság-ügy, 151-154. old., Magvető, 1987, ford.: Asztalos József)

Tudni kell még, hogy Dürrenmatt az ominózus könyvet bár csak 1985-ben fejezte be, azt 1956-tól kezdve írta, a fenti idézetet is az ötvenes évek milliőjében kell értelmezni. A külön pikantériája pedig a leírt épületnek számomra, hogy néhány éve, 2003-ban, amikor Graz volt Európa kulturális fővárosa, a Schlossberg tetején épült reprezentatív kávézó pályázatának nyertes (és megvalósult) épületét mintha Dürrenmatt regényéből koppintották volna: szinte láthatatlan, behúzott acél oszlopokra szerkeszett lapostető, hatalmas, alig osztott üvegekből épült hártyafallal, mely szép időben lefelé belecsusszant a padlóba.