Hotel Olimpia - a raszter fogságában

Az 1923-ban született Farkasdy Zoltán a hazai későmodern építészet egyik nagy ikonja. A dániások legendás csoportjából azon kevesek közé tartozott, akik a kényszerű tanulmányút során tényleg releváns tudás birtokába kerültek; neves dán építészek irodájában kapott munkát, többek közt a később a sydney-i operaház tervezőjeként világhírűvé vált Jørn Utzon mellett is.

Hazatérve lediplomázott, majd kisebb kitérőket követően id. Janáky Istvánnak, a korszak meghatározó építész mesterének munkatársa lett a Magasépítési Tervező Intézetben (MATI), majd az abból 1949-ben kivált KÖZTI-ben. Janáky ekkor tervezte a hódmezővásárhelyi Kultúrotthont is, a szintén Dániából frissen hazatért Jánossy Györggyel. Farkasdy első megépült, Janákyval közös épülete a Műegyetem Stoczek utcai (ma ST jelű) épülete. Farkasdy hamarosan műteremvezető lett a KÖZTI-ben. Igaz, ez az időszak épp a szocreál rövid hazai periódusára esett, mégis, ekkor is olyan tervek születtek a keze alatt, amelyek a kor kötött és anakronisztikus formanyelvének kényszere mellett is maradandóak a magyar építészettörténetben (pl. az Iparművészeti Főiskola - ma MOME - zugligeti épülete).

Alapító tagja, később főtitkára, majd alelnöke is lett a Magyar Építőművészek Szövetségének (MÉSZ). A szocialista realizmus kényszere alól felszabaduló Farkasdy komoly megbízásokat kapott. A budai Vár háborús foghíjainak beépítéséből több sikerült, és a szakma részéről is elismert ház az ő munkája. 1961-ben helyezték a Típustervező Intézetbe (TTI), ahol nagy munkákat kapott. Itt dolgozott, mikor 1970-ben, pályája csúcsán súlyos infarktust kapott. Felépülte után már nem vállalt komoly tervezési munkát, ehelyett az oktatásnak szánta hátra levő életét. 1982-től egyetemi tanár lett a Műegyetem Építészmérnöki karán, 1983 és '86 között vezette is a Középülettervezési tanszéket. 1989-ben, elég fiatalon, de gazdag életművet hátrahagyva hunyt el.

1970-es infarktusa előtt utoljára két nagy munkán dolgozott: Miskolcon 400 ágyas gyermekkórházat tervezett, Budapesten pedig a Normafán felépülő a Hotel Olimpiát. Ez utóbbi mai posztunk témája. A tervek 1968 és 1970 között készültek tehát a TTI-ben. Ez már a legvége a "hosszú hatvanas éveknek", sőt, inkább épp utána van. A magyar későmodern építészet így nevezett "aranykorát" ugyanis a szocreál hruscsovi beszédet követő kimúltától (a beszéd 1953-ban hangzott el, és még pár év telt el, míg az új szellemben fogant tervek megvalósultak) az "új gazdasági mechanizmus" 1968-as bevezetéséig szokás meghatározni.

A TTI amúgy sem volt épp a szabad építészeti ötletek megvalósításának ideális helye, mégis, Farkasdy az erősen kötött szerkezeti rendszerrel (Outinord rendszerű alagútzsalus építésmód) is képes volt szabadon formált, játékos épületet tervezni. A túldimenzionált tervezési program (188 szoba és kiszolgáló létesítmények) a környéken kialakult beépítési léptékkel erősen ellentmondásban volt: ezt a tervező úgy orvosolta, hogy aránylag alacsony (A+F+3), emiatt azonban vízszintesen hosszan elnyúló házat tervezett, melynek horizontális méreteit rengeteg tagolással oldotta fel.

A beépített anyagokra, így az épület külső megjelenésére is már erősen rányomta a bélyegét a hetvenes évek. Az 1972-re elkészülő ház homlokzatain is megjelenő előregyártott beton panelek egyhangúságát (ezek az alagútzsalus mezők rövid, szabad oldalát fedik a nagy üvegfelületek fölött) a kor "humánus" anyagával, a barnára pácolt (xylamon/xyladecor) deszkaburkolattal finomították, ezek mellet a nagy faanyagú nyílászárók határozzák meg az összképet. A deszkaburkolatból kihozható maximum a földszintes lepényépületnél lévő bejárati kubusok domború szemöldöke.

A ház évek óta üres, lassan pusztul. Bár vizuálisan, műszakilag és erkölcsileg is elavult külső burkát ki lehetne cserélni korszerű homlokzatra, vesztét alighanem ugyanannak köszönheti, amiért a Szabó István-féle Szervita téri irodaház is csak a válság miatt kapott időleges kegyelmet: az alagútzsalus építésmód 2,70-es szigorú fesztávja betonba van öntve, szilárdan és megváltoztathatatlanul. A szobák közti monolit vasbeton hosszfalak szinte lehetetlenné (és gazdaságtalanná) tesznek minden nagyvonalúbbá alakítási kísérletet. A mai szállodaipari sztenderdek pedig annyival tágasabb elvárásokat fogalmaznak meg a szobák méreteivel kapcsolatban, hogy a kettőhetvenes cellák legföljebb valamilyen alacsony besorolású (értsd kevés csillagos) szálloda üzemeltetését tennék lehetővé.

Persze, a rengeteg tonnányi vasbeton a bontást sem teszi épp könnyűvé, így a szálloda csak omladozik csendben, magára hagyva. Egy nagyszerű tervező egyik utolsó nagy szellemi teljesítményének, és a hetvenes évek mára elavult építőipari technológiájának emléket állítva.

forrás: Google Street View

Irodalom:

Preisich Gábor: Budapest városépítésének története 1945-1990
Műszaki Könyvkiadó, 1998; p.149.

Jékely - Sódor: Budapest építészete a XX. században
Műszaki Könyvkiadó, 1980; p. 162-163.

Árbocházak Budapesten

Másfél éve nem volt poszt a late-modernen. Hosszú idő, azt gondolná az ember, a kutya se néz már felé.  Aztán látok egy interjút a Városkommunikációs blogon Papp Gézával, a Fővárosi blog írójával, és a kérdésre, hogy milyen blogokat olvas szívesen, még ennyi idő után is a késő modernt említi (többek közt). Szóval szégyellhetem magam, elfoglaltság, időhiány, lustaság mögé bújok, ahelyett, hogy dokumentálnám a késő modern kor gyakran veszélyeztetett házait. Igaz is, a blogon kiposztolt épületek közül már csak hűlt helye van a Kútvölgyi úti bölcsinek és a Béke téri Volán-irodaháznak, szóval van miért megörökíteni őket.

A Kútvölgyi úti bölcsőde romjai a bontás vége felé
forrás: a képet az Urbanista blog közölte az Ittlakunk.hu alapján

A mostani posztnak témát adó házakat egyelőre nem fenyegeti veszély. Az egyiket pár éve felújították, a másik is használatban van. Ahhoz viszont, hogy megértsük, mitől különlegesek, kissé távolabbról kell indítanunk, és egy kis kitérőt kell tennünk előbb a statika és szilárdságtan világába.
 

A DIVSZ-székház az eredeti homlokzattal

kép forrása: Budapest építészete a XX. században

(lásd irodalomjegyzék)

Az irodaházakkal szemben támasztott egyik fontos követelmény, hogy belső elrendezésük minél rugalmasabban variálható legyen az épp aktuális használó igényei szerint; ez már évtizedekkel ezelőtt is így volt, és ez az igény új fénybe helyezte a modernizmus egyik kedvenc dogmáját, az áramló teret. Az irodák tereit tehát ideális esetben csak kevés, egymástól távoli, a szerkezeti lehetőségekhez képest kis keresztmetszetű oszlop (pillér) tagolja. Van azonban egy probléma ezekkel az oszlopokkal, ez pedig a szilárdságtanban kihajlásnak nevezett jelenség. Ezt igen egyszerűen modellezhetjük, ha egy hurkapálcát összenyomunk a két végén: a közepe kihajlik, majd eltörik. Ha azonban megtámasztjuk egy vagy több helyen oldalról a pálcát, és nem tud hová kitérni a nyomás elől, máris sokkal nagyobb nyomást tud elviselni. A fához hasonlóan az építőiparban tartószerkezetként használt anyagok nagy részére jellemző, hogy ha oszlopot építünk belőlük, ami szabadon áll a térben, és nem támasztja meg mondjuk egy merevítőfal oldalról, a kihajlás megakadályozása miatt sokkal nagyobb keresztmetszetűre kell méretezni, mint amit a terheiből adódó nyomás megkövetelne.

Az egykori DIVSZ-székház ma

A különböző tartószerkezetek kihajlással (és úgy általában a hajlítással) szembeni ellenállását a keresztmetszet inercianyomatéka fejezi ki. Egy acél T vagy H szelvény, vagy egy kereszt alaprajzú vasbeton oszlop például jobban ellenáll a kihajlásnak (nagyobb az inerciája), mint egy egyszerű, négyzetes pálca vagy rúd. A kihajlás ellen így védekezhetünk a túl nagy vastagság helyett összetett keresztmetszetű oszlopokkal. Szintén bevett megoldás, hogy több, kisebb oszlopszelvényt rögzítenek egymáshoz hevederekkel, rácsokkal, így azok megtámasztják egymást: egy régi ipari csarnokba belépve gyakran találkozhatunk acélrács-oszlopokkal.

A DIVSZ-székház egy korabeli színes fotón
a kép forrása: Egykor.hu

Az építőanyagok egy része (például az acél és a fa) azonban épp olyan jól viseli a húzást, mint a nyomást: ha meghúzzuk egy hurkapálcika két végét, könnyen beláthatjuk, hogy a pálca nem akar sehová sem kitérni, így anélkül is kihasználhatjuk az anyag szilárdságában rejlő összes lehetőséget, hogy oldalról megtámasztanánk, vagy bonyolult, összetett vagy osztott keresztmetszetet állítanánk elő belőle. Az építőanyaggal való takarékoskodás pedig a hatvanas-hetvenes évek Európájában, különösen itt, a szegény keleti fertályban nagy fegyvertény volt, így a mérnökök kitalálták, hogy hogyan lehet egy irodaház födémeit húzott szerkezetekre lógatni. Így születtek az árbocházak.

A Duna Center ugyanonnan nézve ma

Szükséges először is egy rendkívül merev, nagy teherbírású belső épületmag: a függőleges közlekedők, épületgépészeti aknák szintenként egymás alá kerülő, szorosan összefogott csoportjából egy monolit vasbeton dobozszerkezet épült a ház közepére, ami a legfelső szintig nyúlva egy hatalmas teherbírású, merev "árbocot" képez. Ennek tetején nagy merevségű, konzolos tartók épültek, a vitorláshajó-metaforánál maradva a vitorla keresztrúdjaként, utófeszített acél betétekkel; ezeket nagy merevségű, körbefutó peremgerendával fogták össze, és erről függesztették le a vasbeton födémeket húzott acélpászmákkal (mint a vitorlát a keresztrúdról).

A DIVSZ-székház sematikus alaprajza

kép forrása: Budapest építészete a XX. században

(lásd irodalomjegyzék)

Könnyen azonosíthatjuk az ilyen épületeket külső megjelenésükről, hiszen alkotóik, megmutatva a házak különleges tartószerkezeti rendszerét, úgy tervezték meg őket, hogy a külső, húzott szerkezetek nem futnak le a földig, csak a legalsó, "lógatott" szintig. Mivel a rendszer megköveteli a központos szimmetriát az alaprajzon (szabályos négyzet elrendezés), a telek meg általában szabálytalan alakú, rendszerint építettek egy a beépítési vonalat követő "lepényépületet" hagyományos szerkezettel, és ebből áll ki a tulajdonképpeni árbocház, csak középen, a belső magnál kapcsolódva a lepényhez.

A nagy konzol alatt ma egy étterem fedett terasza van

A budapesti DIVSZ-székház talán a legismertebb hazai függesztett szerkezetű ház, a Rózsadomb oldalában, az Ady Endre téren. 1968-ban épült, az Ybl-díjas Vas Zoltán építész és Kónya József statikus (ÁÉTV) tervei szerint, eredetileg a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség székházának. A rendszerváltozás után bér-irodaház lett, néhány éve felújították, melynek során az eredeti parapetfalas-szalagablakos homlokzat helyett új, korszerű függönyfalakat kapott, és épült mellé egy új, a korszellemnek megfelelő, poszt-modern épület. Most Duna Center néven működik; a felújítást követően elnyert színvilága (a mediterrán-narancssárga vakolat és a műkopott vakolt támfal) elég távol áll az eredeti modern szellemiségtől, de az új homlokzati függönyfal könnyed és elegáns.

A Fővárosi Vízművek székháza a nyolcvanas
években, már a munkásszállóval
a kép forrása: Egykor.hu

A Fővárosi Vízművek Váci úti székházának szerkezetéről nincs hiteles forrásom. Külső jegyei alapján azonban függesztett oszlopos, árbocszerkezetű irodaháznak látszik. Ennek legföljebb a torony legalsó, konzolos szintje látszik ellentmondani: az ablaktalan homlokzat mögött talán szervizszint húzódik, ami akár nagy szerkezeti magasságú, konzolos tartók elfedésére is alkalmas lehet. Ha valakinek van konkrét információja a ház szerkezetéről, akár megerősítést, akár cáfolatot szívesen vennék.

És ma...

Korábbi, az újpalotai magasházról szóló posztomban már írtam arról a későmodern-kori budapesti városépítési elképzelésről, ami a fő sugárutak és körutak metszéspontját magasházakkal szándékozta messziről láthatóan kijelölni. Ebbe a koncepcióba illeszkedik a Váci út és Dózsa György út sarkán álló, 71 (más források szerint 61) méter magas toronyház. A Földszinti lepényépület fölött egy "nyaktag" és egy szervizszint közbeiktatásával 13 hasznos irodaszint áll.

Későmodern "landmark"

A házat a hazai késő-modern építészet egyik nagy öregje, a BME Építészmérnöki karának volt dékánja, az Ybl- és Széchenyi-díjas Hofer Miklós (KÖZTI) tervezte, 1975 és '79 között épült a 18 szintes torony, ezt 1983-ban, egy következő ütemben követte a munkásszálló sávháza.

Torony és lepény

A húzásra igénybevett acélszerkezet előnyeit kihasználó árbocházak nem terjedtek el széles körben Magyarországon. Különleges kialakításukkal megoldást nyújtottak ugyan egy műszaki problémára, helyette azonban újabbakat generáltak, akár a Wankel-motor az autógyártásban. A késő-szocializmus hazai építőipara sem kedvezett nekik, az általános körben használható, sematikus szerkezetek típusterveinek adaptálása, rutinszerű kivitelezése élvezett előnyt, még ha történetesen egy kissé több betont vagy acélt is kellett az oszlopokba építeni. A későbbi időkben az építőanyagokkal való mennyiségi spórolásnál egyre lényegesebbé vált a különleges gyártást vagy nagy élőmunkát igénylő szerkezetek mellőzése költségmegtakarítási szempontból. A magyarországi árbocházak pedig megmaradtak egy különleges szerkezeti kísérlet ritka hírmondóinak. Van róla némi kósza információm, hogy vidéki városokban is épült néhány, talán Szolnokon is, legközelebbre utána járok...

Érdekes koncepció a lepény tetejére felvezető

lépcsősor - a Vízművek láthatóan

nem tud vele mit kezdeni...

Az óbudai kísérleti lakótelep - kiállítás Kiscellben

Az óbudai kísérleti lakótelep a hazai késő-modern építészet egyik legérdekesebb és legegységesebb próbálkozása a méltó lakhely megteremtésére tipizált formában, a tömeges termelés igényével. A keletkezése körüli pár esztendő volt az a rövid, kivételes időablak, amikor felcsillant a remény a hazai építészek, várostervezők előtt, hogy a háború előtti évek modern lakásépítésének eredményeit felhasználva, azokat persze a kor és kontextus lehetőségeire hangszerelve, megteremthessék a korszerű, tömeges, modern lakásépítés alapjait.

1958-at írunk; épp csak néhány évvel vagyunk azután, hogy a magyar építészek a hruscsovi fordulat nyomán kezdtek fellélegezni a szocialista realizmus központilag rájuk kényszerített nyomása alól. Körös-körül ugyan még épülnek a grandiózusan anakronisztikus szocreál köz- és lakóépületek, a tervezőasztalokról lekerülő rajzok azonban az ötvenes évek közepe óta egyre inkább vállalják a modern attitűdöt, már benne járunk a "hosszú hatvanas években". Ugyanakkor a lakótelep-építésbe még nem csapott bele végleg a ménkű a dán, majd szovjet mintájú paneles építésmód képében; folynak már ugyan paneles építési kísérletek, példának okáért az eddigre Sztálinvárosból Dunaújvárossá avanzsált szocialista bezzeg-városban, de még nincs végleges pártdöntés a telepépítés jövőjéről. A József Attila lakótelepen már állnak a monolit vázas középmagas házak, de Tenke Tibor még meg sem tervezte majd csak 1963-ban (1967-ben?) felépülő budafoki kísérleti csúszózsalus házait, hogy alternatívát mutasson a blokkos építésmódnak.

1958-ban tehát kiírásra kerül a lakásterv-pályázat, melyben az építészeket olyan alacsony, egy-három emeletes házak tervezésére biztatják, melyek típustervként szolgálhatnak a későbbi lakótelep-építések során. Az elképzelt építésmód még alapvetően hagyományos, a háború előtti modern építészet megoldásait idézi, sok a falazott kitöltő fal, az előregyártás sem kap átütő szerepet. Az elvárt lakásméret persze mai szemmel nézve igen szűkös, de ez, tekintve az ország gazdasági helyzetét és a permanens lakásínséget, érthető. A megvalósításra kiválasztott tervek építészei (a pontos adatokért köszönet Branczik Mártának):

Beépítési terv: Kiss Albert és Pomsár János (Buváti)

115. jelű sorház (kétszintes lakásokkal): Horváth János (Lakóterv)
116. jelű sorház (kétszintes lakásokkal): Szőke Gyula (Pécsi T.V.)
124. jelű sorház (kétszintes lakásokkal): Pásztor Lajos és Márton István (Lakóterv)

201. jelű egyemeletes sorház: Zdravits János (Közti)
210. jelű egyemeletes sorház: Körner József (Lakóterv)
214. jelű egyemeletes sorház: Südi Ernő és Wágner László (Iparterv)

315. jelű 3 em. sávház: Árkai István és Regula Ede (Lakóterv)
325. jelű 3 em. sávház: Csordás Tibor (Lakóterv)
Á-CS jelű 3 em. sávház: Árkai István és Csordás Tibor (Lakóterv)

404. jelű 3 em. sávház: Radnai Lóránd (Lakóterv)
420. jelű 3 em. sávház: Körner József (Lakóterv)
MOT I.1-13/58. jelű 3 em. sávház: Árkai István (Lakóterv)

P1. jelű 3 em., szabadonálló ház: Böjthe Tamás (Iparterv)
514. jelű 3 em., szabadonálló ház: Benjámin Károly, Boross Zoltán, Tarján László (Buváti)
524. jelű 3 em., szabadonálló ház: Árkai István, Kovács Jenő, Regula Ede (Lakóterv)
527. jelű 3 em., szabadonálló ház: Mináry Olga (Iparterv)
P2. jelű 3 em., szabadonálló ház: Legány Zoltán és Schmidt Lajos (ÁÉTV)
P3. jelű 3em., szabadonálló ház: Kiss E. László (Közti)

620. jelű 3 em., középfolyosós sávház: Rimanóczy Jenő (Iparterv)

40 fős bölcsőde típustervének adoptálása: Fábián István (Lakóterv)

Beépített konyhabútor-elemek: Kovács Zsuzsa (Lakóterv) 

A tervezők a modern tervezési elvek teljes eszköztárát bevetik a "minimál-lakások" maximális kihasználhatósága érdekében, igaz, a létrejövő kis terek olyannyira szűkösek, hogy a hagyományos berendezési tárgyak, bútorok nem férnek be, így egy évvel később bútortervezési pályázatot is ki kell írni, hogy be lehessen rendezni az első felépülő mintaházakat.

1960-ban újabb pályázatot írnak ki az építészek számára, most már középmagas házak tervezésére. Eddigre állnak az első alacsony mintaházak, és a köztudatba kezdenek betörni azok a bútorok, berendezési tárgyak, melyek, túlélve az óbudai kísérletet, százezernyi magyar otthon ismerős darabjaivá válnak a késő Kádár-kor éveiben.

A középmagas épületek (értsd: a legmagasabb hasznos szint padlószintje nincs magasabban 30 méternél) tervezésénél is a hagyományosnak tekinthető szerkezeti megoldásokat kell alkalmazni. A pályázat nyertese Dul (vagy Dúl) Dezső, a kor sokat foglalkoztatott ÁÉTV-s tervezője.

A végül felépült, ma óbudai kísérleti lakótelepként ismert, néhány háztömbnyi lakóterület sajnos nem lett nyitánya az itt kifejlesztett típusok széles elterjedésének. Igaz, akadt olyan épület, melyet később több helyszínen, jó néhány példányban felépítettek, legtöbbjük azonban csak önmaga mementója maradt. Az elkészült néhány házat belakták, a fák felnőttek, s nem sokkal később, a paneles lakótelep-építés kezdetén az egyik első nagy, mai értelemben vett lakótelep nőtte őket körül. Igaz, valami ott maradt a levegőben: a panelépületek, a Flórián Üzletközpont építése során felrobbantott római tábormaradványok miatt kipattant botrány nyomán lábakra lettek állítva, hogy ezzel a lehető legkisebb kárt okozzák a föld alatt szunnyadó korábbi városromokban. Igaz, a leradírozott régi Óbudán ez már nem segített. Később, a Bécsi út és a Vörösvári út közti, elkeskenyedő rész beépítésekor pedig Kaszab Ákos feszegette a paneles építésmód addigra dogmává merevedett, gazdasági szükségszerűségként beállított merev telepítési rendszerét már-már posztmodern gondolatokat karcoló telepítési tervével, magára haragítva ezzel lakóterves főnökeit.

Az óbudai kísérleti lakótelep az utóbbi években a szélesebb szakmai nyilvánosság előtt is kezd előtűnni az elfeledettségből: az egykori ARC' építészeti-teoretikai folyóirat 6., "Jól lakni" alcímű számában, 2001-ben komoly cikket szentelt neki. Most pedig a Kiscelli Múzeumban nyílt a teljesség igényére törekvő, átfogó kiállítás Branczik Márta kurátor, a múzeum építészeti gyűjteménye vezetőjének irányításával. A tárlat bemutatja mind az 1958-as, mind a '60-as pályázat díjazott terveit, és néhányat az '59-es pályázaton nyertes, s később széles körben elterjedt bútorokból. Az installációkat, a kiállítás vizuális arculatát Csillag Katalin építész tervezte, a 3H építészirodától megszokott lényegre törő, racionális stílusban. A látványt a trepnikből (bocsánat, raklapokból) épített posztamensekre fektetett nagy, informatív tablók uralják, melyek egy-egy épületet dokumentálnak a felépült 25-ből, rajzzal valamint korabeli és mostani állapotot mutató fotóval. Az építészeti kiállítások szokásos rajzos-fotós világát már a kipakolt bútorok is kellemesen oldják, de a fő poén a háttérben álló nagy fehér tömb: az egykori templomtér hátsó felében felépült az egyik típuslakás 1:1 méretarányú, bejárható makettje is. A helyiségekben a kor megszokott grafikájával a földre rajzolva a berendezési tárgyak szimbólumai, és egy-két valódi, eredeti bútordarab is; a korabeli típuskonyha, mely Magyarországon úttörő volt a maga nemében, lenyűgözően hiteles megereszkedett ajtajaival, leütött sarkaival.

E helyen mondok köszönetet Branczik Mártának, hogy publikálásra elküldte a kiállítás hivatalos sajtófotóit, melyeket F. Szalatnyay Judit készített. Én csak kis buta telefonos képeket csináltam a megnyitón, egyet-kettőt ezekből is beszúrok; meg két éve készült tetőtájképeimből is, melyeket a Kaszab-féle 15-emeletesek tetejéről lőttem. Az archív fotók Márton Lajos felvételei.

A tárlat 2011 december 4-ig tart nyitva a BTM Kiscelli Múzeumában. Szinte minden hétvégén van valamilyen kísérőrendezvény, részletes program a múzeum honlapján letölthető formátumban itt. Menjetek el, nézzétek meg, érdemes!

Irodalom:

Preisich Gábor: Budapest városépítésének története 1945-1990
Műszaki Könyvkiadó, 1998; p. 76.


Rados Jenő: Magyar építészettörténet
Műszaki Könyvkiadó, 1975; p. 362.