Az óbudai kísérleti lakótelep - kiállítás Kiscellben

Az óbudai kísérleti lakótelep a hazai késő-modern építészet egyik legérdekesebb és legegységesebb próbálkozása a méltó lakhely megteremtésére tipizált formában, a tömeges termelés igényével. A keletkezése körüli pár esztendő volt az a rövid, kivételes időablak, amikor felcsillant a remény a hazai építészek, várostervezők előtt, hogy a háború előtti évek modern lakásépítésének eredményeit felhasználva, azokat persze a kor és kontextus lehetőségeire hangszerelve, megteremthessék a korszerű, tömeges, modern lakásépítés alapjait.

1958-at írunk; épp csak néhány évvel vagyunk azután, hogy a magyar építészek a hruscsovi fordulat nyomán kezdtek fellélegezni a szocialista realizmus központilag rájuk kényszerített nyomása alól. Körös-körül ugyan még épülnek a grandiózusan anakronisztikus szocreál köz- és lakóépületek, a tervezőasztalokról lekerülő rajzok azonban az ötvenes évek közepe óta egyre inkább vállalják a modern attitűdöt, már benne járunk a "hosszú hatvanas években". Ugyanakkor a lakótelep-építésbe még nem csapott bele végleg a ménkű a dán, majd szovjet mintájú paneles építésmód képében; folynak már ugyan paneles építési kísérletek, példának okáért az eddigre Sztálinvárosból Dunaújvárossá avanzsált szocialista bezzeg-városban, de még nincs végleges pártdöntés a telepépítés jövőjéről. A József Attila lakótelepen már állnak a monolit vázas középmagas házak, de Tenke Tibor még meg sem tervezte majd csak 1963-ban (1967-ben?) felépülő budafoki kísérleti csúszózsalus házait, hogy alternatívát mutasson a blokkos építésmódnak.

1958-ban tehát kiírásra kerül a lakásterv-pályázat, melyben az építészeket olyan alacsony, egy-három emeletes házak tervezésére biztatják, melyek típustervként szolgálhatnak a későbbi lakótelep-építések során. Az elképzelt építésmód még alapvetően hagyományos, a háború előtti modern építészet megoldásait idézi, sok a falazott kitöltő fal, az előregyártás sem kap átütő szerepet. Az elvárt lakásméret persze mai szemmel nézve igen szűkös, de ez, tekintve az ország gazdasági helyzetét és a permanens lakásínséget, érthető. A megvalósításra kiválasztott tervek építészei (a pontos adatokért köszönet Branczik Mártának):

Beépítési terv: Kiss Albert és Pomsár János (Buváti)

115. jelű sorház (kétszintes lakásokkal): Horváth János (Lakóterv)
116. jelű sorház (kétszintes lakásokkal): Szőke Gyula (Pécsi T.V.)
124. jelű sorház (kétszintes lakásokkal): Pásztor Lajos és Márton István (Lakóterv)

201. jelű egyemeletes sorház: Zdravits János (Közti)
210. jelű egyemeletes sorház: Körner József (Lakóterv)
214. jelű egyemeletes sorház: Südi Ernő és Wágner László (Iparterv)

315. jelű 3 em. sávház: Árkai István és Regula Ede (Lakóterv)
325. jelű 3 em. sávház: Csordás Tibor (Lakóterv)
Á-CS jelű 3 em. sávház: Árkai István és Csordás Tibor (Lakóterv)

404. jelű 3 em. sávház: Radnai Lóránd (Lakóterv)
420. jelű 3 em. sávház: Körner József (Lakóterv)
MOT I.1-13/58. jelű 3 em. sávház: Árkai István (Lakóterv)

P1. jelű 3 em., szabadonálló ház: Böjthe Tamás (Iparterv)
514. jelű 3 em., szabadonálló ház: Benjámin Károly, Boross Zoltán, Tarján László (Buváti)
524. jelű 3 em., szabadonálló ház: Árkai István, Kovács Jenő, Regula Ede (Lakóterv)
527. jelű 3 em., szabadonálló ház: Mináry Olga (Iparterv)
P2. jelű 3 em., szabadonálló ház: Legány Zoltán és Schmidt Lajos (ÁÉTV)
P3. jelű 3em., szabadonálló ház: Kiss E. László (Közti)

620. jelű 3 em., középfolyosós sávház: Rimanóczy Jenő (Iparterv)

40 fős bölcsőde típustervének adoptálása: Fábián István (Lakóterv)

Beépített konyhabútor-elemek: Kovács Zsuzsa (Lakóterv) 

A tervezők a modern tervezési elvek teljes eszköztárát bevetik a "minimál-lakások" maximális kihasználhatósága érdekében, igaz, a létrejövő kis terek olyannyira szűkösek, hogy a hagyományos berendezési tárgyak, bútorok nem férnek be, így egy évvel később bútortervezési pályázatot is ki kell írni, hogy be lehessen rendezni az első felépülő mintaházakat.

1960-ban újabb pályázatot írnak ki az építészek számára, most már középmagas házak tervezésére. Eddigre állnak az első alacsony mintaházak, és a köztudatba kezdenek betörni azok a bútorok, berendezési tárgyak, melyek, túlélve az óbudai kísérletet, százezernyi magyar otthon ismerős darabjaivá válnak a késő Kádár-kor éveiben.

A középmagas épületek (értsd: a legmagasabb hasznos szint padlószintje nincs magasabban 30 méternél) tervezésénél is a hagyományosnak tekinthető szerkezeti megoldásokat kell alkalmazni. A pályázat nyertese Dul (vagy Dúl) Dezső, a kor sokat foglalkoztatott ÁÉTV-s tervezője.

A végül felépült, ma óbudai kísérleti lakótelepként ismert, néhány háztömbnyi lakóterület sajnos nem lett nyitánya az itt kifejlesztett típusok széles elterjedésének. Igaz, akadt olyan épület, melyet később több helyszínen, jó néhány példányban felépítettek, legtöbbjük azonban csak önmaga mementója maradt. Az elkészült néhány házat belakták, a fák felnőttek, s nem sokkal később, a paneles lakótelep-építés kezdetén az egyik első nagy, mai értelemben vett lakótelep nőtte őket körül. Igaz, valami ott maradt a levegőben: a panelépületek, a Flórián Üzletközpont építése során felrobbantott római tábormaradványok miatt kipattant botrány nyomán lábakra lettek állítva, hogy ezzel a lehető legkisebb kárt okozzák a föld alatt szunnyadó korábbi városromokban. Igaz, a leradírozott régi Óbudán ez már nem segített. Később, a Bécsi út és a Vörösvári út közti, elkeskenyedő rész beépítésekor pedig Kaszab Ákos feszegette a paneles építésmód addigra dogmává merevedett, gazdasági szükségszerűségként beállított merev telepítési rendszerét már-már posztmodern gondolatokat karcoló telepítési tervével, magára haragítva ezzel lakóterves főnökeit.

Az óbudai kísérleti lakótelep az utóbbi években a szélesebb szakmai nyilvánosság előtt is kezd előtűnni az elfeledettségből: az egykori ARC' építészeti-teoretikai folyóirat 6., "Jól lakni" alcímű számában, 2001-ben komoly cikket szentelt neki. Most pedig a Kiscelli Múzeumban nyílt a teljesség igényére törekvő, átfogó kiállítás Branczik Márta kurátor, a múzeum építészeti gyűjteménye vezetőjének irányításával. A tárlat bemutatja mind az 1958-as, mind a '60-as pályázat díjazott terveit, és néhányat az '59-es pályázaton nyertes, s később széles körben elterjedt bútorokból. Az installációkat, a kiállítás vizuális arculatát Csillag Katalin építész tervezte, a 3H építészirodától megszokott lényegre törő, racionális stílusban. A látványt a trepnikből (bocsánat, raklapokból) épített posztamensekre fektetett nagy, informatív tablók uralják, melyek egy-egy épületet dokumentálnak a felépült 25-ből, rajzzal valamint korabeli és mostani állapotot mutató fotóval. Az építészeti kiállítások szokásos rajzos-fotós világát már a kipakolt bútorok is kellemesen oldják, de a fő poén a háttérben álló nagy fehér tömb: az egykori templomtér hátsó felében felépült az egyik típuslakás 1:1 méretarányú, bejárható makettje is. A helyiségekben a kor megszokott grafikájával a földre rajzolva a berendezési tárgyak szimbólumai, és egy-két valódi, eredeti bútordarab is; a korabeli típuskonyha, mely Magyarországon úttörő volt a maga nemében, lenyűgözően hiteles megereszkedett ajtajaival, leütött sarkaival.

E helyen mondok köszönetet Branczik Mártának, hogy publikálásra elküldte a kiállítás hivatalos sajtófotóit, melyeket F. Szalatnyay Judit készített. Én csak kis buta telefonos képeket csináltam a megnyitón, egyet-kettőt ezekből is beszúrok; meg két éve készült tetőtájképeimből is, melyeket a Kaszab-féle 15-emeletesek tetejéről lőttem. Az archív fotók Márton Lajos felvételei.

A tárlat 2011 december 4-ig tart nyitva a BTM Kiscelli Múzeumában. Szinte minden hétvégén van valamilyen kísérőrendezvény, részletes program a múzeum honlapján letölthető formátumban itt. Menjetek el, nézzétek meg, érdemes!

Irodalom:

Preisich Gábor: Budapest városépítésének története 1945-1990
Műszaki Könyvkiadó, 1998; p. 76.


Rados Jenő: Magyar építészettörténet
Műszaki Könyvkiadó, 1975; p. 362.

Vegyesbolt Mártélyon

Maradjunk még egy kicsit az apró Csongrád megyei falunál, Mártélynál. Ha, elhagyva a Holt-Tisza partján lassan enyésző üdülőterületet, átmegyünk a környék legmagasabb terepalakulatán, a töltésen, beérünk a tulajdonképpeni faluba. Kis település, néhány utcával, bár egykori művésztelepe kapcsán felkerült Magyarország kulturális térképére. A kilencvenes években "komoly" falufejlesztés is zajlott, a főutca mentén tucatnyi üzlethelyiséget alakítottak ki, melyek megmagyarázhatatlan módon az ország másik felében, Majkon található kamaldúli remeteség barokk épületegyüttesével mutatnak letagadhatatlan formai rokonságot, még véletlenül sem az alföldi, helyi hagyományokkal... Ezek mára, nagyrészt, üresen és elhagyatottan állnak a kialakult "főtéren". Nem úgy, mint a "falusi szentháromság", a templom, a kocsma (mely egyben horgászbolt is), és a vegyesbolt.

Ez utóbbi a mai poszt témája, a maga esetlen, mégis mára szerethetővé patinásodott "falusias" modern saroktömbjével. Tervezőjét szokás szerint nem sikerült megtalálni; a későmodern kor építészete sajnos igen rosszul dokumentált, már ami kívül esik az egykoron, a kortársak által sztárolt elit tervezők munkáin. A telepítés, az alaprajz sablonos, elnyújtott téglalap, hátsó traktusában az üzemi területtel, mely a főutca felé fordul rövidebb, karakteresebb homlokzatával, míg a kocsma mentén a vasútállomáshoz vezető keresztutcára néz a nagy üvegfelületekkel megnyitott eladótér, középen a bejárattal.

Hogy mitől érdekes ez a jelentéktelen kis falusi bolt? Meglepő, karakteres tömegformálásától, mely a főutca (a templomtól eltekintve) legfeltűnőbb házává teszi. A szikár téglalap-alaprajzra ugyanis kissé öncélúnak tűnő, hogy ne mondjam, modoros magastető került, a két traktust kihangsúlyozó töréssel és hosszanti bütüfallal. A funkció és a szerény bevilágítottság okán nehéz elképzelni, hogy a padlástérbe bármilyen hasznos helyiség került volna, így valószínűleg csupán formai játék eredménye a kétszer három sliccablak. Ezek célja valószínűleg csak annyi, hogy az eltolt nyeregtető eredményeképpen létrejött nagy oromfal egyhangúságát megtörjék; a homlokzati síkból nagyjából hatvan fokban kiforduló leskelődőablakoké épp úgy, mint lépcsősen eltolt magasságú társaiké a raktártraktus fölötti szakaszon.

 A furcsa tetőtömeg mellett a homlokzatok eltérő burkolatokkal való didaktikus tagolása is egyedivé teszi az üzletet. Az eladótér nagy felületen megnyitott homlokzatai vakoltak, míg a raktártraktus oromfali kivetülése barnás klinkertéglávál burkolt, zárt, markáns műkő ablakkeretekkel és a raktárajtó kapubélletté fejlesztett előtetőjével.

A furcsa kis épület összhatásán mára sokat rontanak a megváltozott eladótér-koncepció folytán bematricázott nagy ablakok, mégis egyedi, szerethető kis színfoltja az alföldi falunak. Meglepő, vernakulárisnak látszani akaró formálása még esetleg a közeli hódmezővásárhelyi Kultúrotthonnal is kapcsolatba hozhatja, barnás téglaburkolata, markáns műkő ablakkeretezései mindenképp. Hogy e külső jegyeit mire föl nyerte? Ha a negyvenes évek végén épült, talán a skandináv hatásnak, ha pár évvel később, akár a szocreálnak is köszönhetők e jegyek... Vagy netalán egy kései, hetvenes évekbeli házról van szó, éledező poszt-modern gondolkodással? Ki tudja? Tényleg, nem tudja valaki, mikor került ide...?

Egykori porcelángyári üdülő, Mártély

Mártély Csongrád megye apró faluja, mindjárt Hódmezővásárhely szomszédságában. A község melletti Tisza-holtág partján a hatvanas-hetvenes években élte virágkorát a környék üdülőparadicsoma: számtalan megyei vállalat, majd később magánszemélyek is építettek nyaralókat, üdülőket a "hullámtérbe", vagyis arra a területre, mely a tényleges meder és az árvízvédelmi töltés között terül el. Jellemző a lábakra állított építkezés (az évente általában tavasszal beköszöntő zöldár ezt indokolja is), de sok nagyobb üdülőegység épült töltésszerűen felmagasított terepre, vagy egyszerűen csak a talaj szintjére, vállalva az évenkénti elöntést.

Ez utóbbiak közül való az Alföldi Porcelángyár egykori üdülője is. Az anyacég, valamikor Magyarország szinte egyeduralkodó porcelán-, csempe-és szanitergyára mára több darabban, jellemzően multik kezén; a romladozó üdülő felújítása és fenntartása feltehetően nem fér bele a mai dolgozói szociális juttatásokba. Az épület földszintjét a néhány évvel ezelőtti, átlagosnál is keményebb árvíz alaposan megtépázta, azóta már csak szellemházként várja sorsa beteljesülését: mivel az ingatlant eladásra hirdeti a tulajdonos, a ház sorsa vélhetően megpecsételődött.

Tervezőjének személyét nem sikerült kiderítenem, ahogy a terezővállaltot sem. Ami biztos, hogy Szatmári Béla üvegművész 1976-ban készített valamilyen társművészeti alkotást a házra, talán a homlokzati burkolat egyedi csempéit tervezte, ez pontosan nem derül ki biográfiájából. Ez az adat nyújthat némi támpontot a tervezés és építés idejéhez is.

A ház szabályos görögkereszt alaprajzú. A belső udvar köré négy azonos nagyságú, kétszintes szárny szerveződik, épp csak annyival megnyújtva a majdnem négyzetes patiót, hogy a szárnyak közt ki lehessen látni a környező ártéri erdőre (mely egyébként meglehetősen tájidegen; a néhány évtizede telepített nyáras mára elöregedett, talán legközelebb több körültekintéssel fognak fásítani...). A szárnyak emeletén helyezkedtek el a lakószobák, a földszint három szárnyában voltak a közösségi terek, míg negyedikben a kiszolgáló- és vizeshelyiségek. A két szintet a belső udvarban corbusiánus, szoborszerű csigalépcső köti össze, oldva a merev szerkesztés keménységét.

A tartószerkezet meglehetősen attraktív, a szárnyak rövidebb oldali tömör, nyílás nélküli monolit vasbeton teherhordó falai lehetővé tették, hogy a hosszoldalak teljesen áttörtek lehessenek: a földszinti tereket üveg függönyfalak határolták a kert és az udvar felől is; bár a pár évvel ezelőtti nagy árvíz e falakat nyom nélkül eltüntette, az így létrejövő térfal-hiányok gyönyörűen mutatják, milyen lehetett, amikor szép időben az üvegek nagy részét kinyitva szinte fedett-nyitott terekké alakították a közösségi helyiségeket.

Az emeleti, kerti homlokzatok beton gerendákkal tagolt kvázi-függönyfalai a földszinti hártyák transzparenciáját idézik, a szállásfunkciónak megfelelően kissé zártabban. Míg a vasbeton harántfalak anyagszerűen, strukturált betonfelületükkel jelennek meg, a hosszoldalak nem üvegezett felületei az építtető cégre utalva egyedi, mintás kerámiaburkolatot kaptak.

Az épület szépen szimbolizálja a mártélyi üdülőterület lassú agóniáját. A terület közigazgatásilag nem a szomszédos faluhoz, hanem Hódmezővásárhelyhez tartozik, és bár szigorú természetvédelem alatt áll (a holtág vízivilágára, benne is elsősorban a visszatelepített hódokra való tekintettel), ez csöppet sem sarkallja a távoli önkormányzatot az egyébként meglévő szabályok, elsősorban a csendrendelet betartatására. A nagyvállalati üdülők fokozatos eltűnésével a magánnyaralók kerültek többségbe; de ezeket is lassanként elhagyják, ahogy a környék egyre inkább a közeli városok, HMVH és Szeged amolyan gőzleeresztő-helyévé válik. A terület utolsó, még talpon maradt kocsmája hétvégi nyárestéken a víz mellett kilométerekre elhallatszó tuctuc-mulatóssal árasztja el hajnalig az üdülőkörzetet. Ha véletlenül mégsem, a nyaralók valamelyikében biztosan akad egy nagyobb társaság, amelyik egyhetes ereszdelahajam-partival piheni ki a munka fáradalmait, ez pedig tartósan lehetetlenné teszi a papírvékony falú faházakban való éjszakai alvást... A csendrendelet betartatását, úgy tűnik, még az ország jelenleg talán legbefolyásosabb építésze, Makovecz Imre sem tudja kilobbizni, akinek jellegzetes népies-organikus nyaralója az egykori legelegánsabb helyen, a vízparti üdülősor szélén áll.