2011. augusztus 15., hétfő

Egykori porcelángyári üdülő, Mártély



Mártély Csongrád megye apró faluja, mindjárt Hódmezővásárhely szomszédságában. A község melletti Tisza-holtág partján a hatvanas-hetvenes években élte virágkorát a környék üdülőparadicsoma: számtalan megyei vállalat, majd később magánszemélyek is építettek nyaralókat, üdülőket a "hullámtérbe", vagyis arra a területre, mely a tényleges meder és az árvízvédelmi töltés között terül el. Jellemző a lábakra állított építkezés (az évente általában tavasszal beköszöntő zöldár ezt indokolja is), de sok nagyobb üdülőegység épült töltésszerűen felmagasított terepre, vagy egyszerűen csak a talaj szintjére, vállalva az évenkénti elöntést.


Ez utóbbiak közül való az Alföldi Porcelángyár egykori üdülője is. Az anyacég, valamikor Magyarország szinte egyeduralkodó porcelán-, csempe-és szanitergyára mára több darabban, jellemzően multik kezén; a romladozó üdülő felújítása és fenntartása feltehetően nem fér bele a mai dolgozói szociális juttatásokba. Az épület földszintjét a néhány évvel ezelőtti, átlagosnál is keményebb árvíz alaposan megtépázta, azóta már csak szellemházként várja sorsa beteljesülését: mivel az ingatlant eladásra hirdeti a tulajdonos, a ház sorsa vélhetően megpecsételődött.


Tervezőjének személyét nem sikerült kiderítenem, ahogy a terezővállaltot sem. Ami biztos, hogy Szatmári Béla üvegművész 1976-ban készített valamilyen társművészeti alkotást a házra, talán a homlokzati burkolat egyedi csempéit tervezte, ez pontosan nem derül ki biográfiájából. Ez az adat nyújthat némi támpontot a tervezés és építés idejéhez is.


A ház szabályos görögkereszt alaprajzú. A belső udvar köré négy azonos nagyságú, kétszintes szárny szerveződik, épp csak annyival megnyújtva a majdnem négyzetes patiót, hogy a szárnyak közt ki lehessen látni a környező ártéri erdőre (mely egyébként meglehetősen tájidegen; a néhány évtizede telepített nyáras mára elöregedett, talán legközelebb több körültekintéssel fognak fásítani...). A szárnyak emeletén helyezkedtek el a lakószobák, a földszint három szárnyában voltak a közösségi terek, míg negyedikben a kiszolgáló- és vizeshelyiségek. A két szintet a belső udvarban corbusiánus, szoborszerű csigalépcső köti össze, oldva a merev szerkesztés keménységét.


A tartószerkezet meglehetősen attraktív, a szárnyak rövidebb oldali tömör, nyílás nélküli monolit vasbeton teherhordó falai lehetővé tették, hogy a hosszoldalak teljesen áttörtek lehessenek: a földszinti tereket üveg függönyfalak határolták a kert és az udvar felől is; bár a pár évvel ezelőtti nagy árvíz e falakat nyom nélkül eltüntette, az így létrejövő térfal-hiányok gyönyörűen mutatják, milyen lehetett, amikor szép időben az üvegek nagy részét kinyitva szinte fedett-nyitott terekké alakították a közösségi helyiségeket.


Az emeleti, kerti homlokzatok beton gerendákkal tagolt kvázi-függönyfalai a földszinti hártyák transzparenciáját idézik, a szállásfunkciónak megfelelően kissé zártabban. Míg a vasbeton harántfalak anyagszerűen, strukturált betonfelületükkel jelennek meg, a hosszoldalak nem üvegezett felületei az építtető cégre utalva egyedi, mintás kerámiaburkolatot kaptak.


Az épület szépen szimbolizálja a mártélyi üdülőterület lassú agóniáját. A terület közigazgatásilag nem a szomszédos faluhoz, hanem Hódmezővásárhelyhez tartozik, és bár szigorú természetvédelem alatt áll (a holtág vízivilágára, benne is elsősorban a visszatelepített hódokra való tekintettel), ez csöppet sem sarkallja a távoli önkormányzatot az egyébként meglévő szabályok, elsősorban a csendrendelet betartatására. A nagyvállalati üdülők fokozatos eltűnésével a magánnyaralók kerültek többségbe; de ezeket is lassanként elhagyják, ahogy a környék egyre inkább a közeli városok, HMVH és Szeged amolyan gőzleeresztő-helyévé válik. A terület utolsó, még talpon maradt kocsmája hétvégi nyárestéken a víz mellett kilométerekre elhallatszó tuctuc-mulatóssal árasztja el hajnalig az üdülőkörzetet. Ha véletlenül mégsem, a nyaralók valamelyikében biztosan akad egy nagyobb társaság, amelyik egyhetes ereszdelahajam-partival piheni ki a munka fáradalmait, ez pedig tartósan lehetetlenné teszi a papírvékony falú faházakban való éjszakai alvást... A csendrendelet betartatását, úgy tűnik, még az ország jelenleg talán legbefolyásosabb építésze, Makovecz Imre sem tudja kilobbizni, akinek jellegzetes népies-organikus nyaralója az egykori legelegánsabb helyen, a vízparti üdülősor szélén áll.