2009. november 19., csütörtök

OFF: Építészet a szépirodalomban 2.

Friedrich Dürrenmatt: Igazság-ügy

A következő poszt amolyan beszúrásféle. Tegnap fejeztem be egy Dürrenmatt könyvet, az Igazság-ügy címűt. Zseniális, mint amilyeneket F.D. általában írt, és van benne egy igen figyelemreméltó építészeti leírás.

A háború utáni modern svájci építészet amolyan jelkép volt itt, a vasfüggöny keleti oldalán. Referencia, vágyálom, viszonyítási pont. Ahogy a dániásoknak a skandináv építészet, későbbi műegyetemi évfolyamoknak a finn, a japán és a svájci dizájn voltak az istenei; monográfiák jelentek meg, a hazai minimalisták éjjel az ágyban, titokban nem Playboyt nézegettek, hanem svájci építészeti folyóiratokat. Tegyük persze mindjárt hozzá, hogy vigyázó szemeinket máig bizalommal emelhetjük Svájcra, a világ múló hóbortjai mintha lepattannának a derék svájciakról, minden mai építészhallgató minimum Peter Zumhtor nevét IQ-ból rávágja, ha a mai minimalista építészetről kell referálni.

A svájci minimálról beszélve pedig az építészeti teljesítmény mellett még egy dolog váltja ki örök irigységünket: a befogadó közeg. A vizuálisan felvilágosult építtető illetve használó közönség, akikről álmodozunk, midőn a magyar falusi polgármester második mondata az EU-s pályázatra tervezendő bölcsivel kapcsolatban, hogy jó-jó, legyen szép, meg modern, de azért ugye olyan mediterrán lesz, terrakotta vakolattal, armírozott sarkokkal és előre patinázott hullámcseréppel fedett alacsony hajlású sátortetővel...

És akkor itt ez az idézet Dürrenmatt-tól, aki a kívülről eszményi svájci társadalmat amúgy is minden ízében darabokra szedi és kifigurázza, nevetségessé teszi mindazokat az értékeket, melyeket mi innen nézve igazán irigyelünk...

[A főszereplő lecsúszott ügyvédet vendégül látja a gazdag, trendi sztárügyvéd, Stüssi-Leupin házában.]

"(...) két nap múlva fogadott jóval a városon kívül épült otthona lakószobájában. Ez utóbbi szó fordított túlzás, pontosabb a lakatlan csarnok. Négyzet alakú helyiség, hússzor (sic!) húsz méteresre becsülöm, három oldala üvegből, ajtó sehol sincs rajta, az egyik falon át régi városkára lát az ember, még megkímélte az autópálya, végtelen kocsioszlopok gördülnek keresztül rajta, s ezek valahogy elevenné, kísértetiessé teszik az alkonyi tájat, fénykígyók kúsznak az öreg falak közt kanyrgó erekben, a másik két üvegfalon át hátulról megvilágított vándorkövekre látni, soktonnás erratikus tömbökre, melyeket Mock (a történetben szereplő szobrász - Pp.) csak módjával munkált meg, gránitistenek, az ember előtt ők uralkodtak a földön, a mélyből ők rántották fel a hegységeket, ők szakították szét a földrészeket, monolitok, óriási falloszként vetették árnyékukat az üres csarnokba, ott ugyanis egy hangversenyzongorán kívül nem volt más, csak vele átlósan szemközt két klubfotel. A hangversenyzongora majdnem a bejárat előtt állt, az elgondolható legrosszabb helyen, egy falépcső mellett, amely galáriára vezetett fel, ott pedig több nem túl nagy szoba lehetett, hiszen idejövet a Porschéból egyemeletesnek láttam a házat, a városkából nézve pedig, úgy emlékszem, bungalónak tetszett.
(...) Milyen az idő?
- Főnös. Túl meleg ahhoz, hogy december van - feleltem. - Mint tavasszal.
- Nincs kedve kimenni?
- De igen.
- A "kimenni" talán nem épp ideillő szó - mondta, megnyomott egy gombot klubfotelja támláján, és a túlméretezett üvegfalak a földbe süllyedtek, a fényszórók kialudtak a vándorkövek mögött. Úgy ültünk a lebegő betonmennyezet alatt, mint a szabadban, csak az állólámpa világított meg minket.
Hivalkodó építmény, szólt házigazdám, maga elé bámulva. Úgy érzi itt magát, mintha a führer volna a birodalmi kancelláriában. De hát mint akar, Spät (
a főszereplő lecsúszott ügyvéd - Pp.), aki sztárügyvéd, annak egy Van der Heussennal kell építtetnie, bár kedvére valóbb lenne a Füdlibürger Friedli. Ez a sors, ha divatba jön az ember. (...)"

(Friedrich Dürrenmatt: Igazság-ügy, 151-154. old., Magvető, 1987, ford.: Asztalos József)

Tudni kell még, hogy Dürrenmatt az ominózus könyvet bár csak 1985-ben fejezte be, azt 1956-tól kezdve írta, a fenti idézetet is az ötvenes évek milliőjében kell értelmezni. A külön pikantériája pedig a leírt épületnek számomra, hogy néhány éve, 2003-ban, amikor Graz volt Európa kulturális fővárosa, a Schlossberg tetején épült reprezentatív kávézó pályázatának nyertes (és megvalósult) épületét mintha Dürrenmatt regényéből koppintották volna: szinte láthatatlan, behúzott acél oszlopokra szerkeszett lapostető, hatalmas, alig osztott üvegekből épült hártyafallal, mely szép időben lefelé belecsusszant a padlóba.

2009. november 16., hétfő

Építészet és társművészet I. - Amerigo Tot

Mostanában bárhol jártam, late-modernre kívánkozó házakat látva mindig csak a gagyifotó üzemmóddal rendelkező telefon volt a zsebemben. Most hát ilyen poszt következik, a képek minőségéért a HTC optikája és butácska szoftvere a felelős...

Egy ködös novemberi alkonyatkor parkoltam le a gödöllői Szent István Egyetem központi épülete előtt. Régóta ismerem képről Amerigo Tot több emelet magas munkáját az aulában, most végre alkalmam volt élőben is megnézni; az aulában egy rendezvény miatt volt némi világítás ezen az őszi szombat estén, ez rávilágított arra a tényre, hogy A mag (első változatában A mag apoteózisa) szempontjából szörnyű az aula megvilágítása. Bár lehet, hogy van valamilyen alkalmasabb fényforrás erre a célra, amit nem használnak...

A látogatásnak külön aktualitást kölcsönzött, hogy a 100 éve, Tóth Imre néven született művész tiszteletére éppen Amerigo Tot emlékév van. Tot életrajzát e helyen nem is fejteném ki, mert a mellékelt linken minden információéhséget ki lehet elégíteni.

A mag lenyűgöző. Hatalmas, élettel teli, plasztikus, organikus struktúrája életet lehel az aula elegáns, letisztult, de szikár, merev terébe: kontrasztra épülő együttélésük szimbiózis, mindkét szereplő előnyére válik. Valami ilyesmire gondolok, ha a társművészet kifejezést hallom; építészet és képzőművészet egyenrangú, szerves egységére, mintahogy az általam amúgy nagyra tisztelt Jovánovics György új homlokzati munkájáról a Corvinus Egyetem új Duna-parti épületén semmiképpen sem ez jut eszembe - a plasztika és az épület között legföljebb annyi a látszólagos kapcsolat, hogy előbbinek épp annyi helyre volt szüksége, mint amennyi az utóbbin rendelkezésre állt, bár, hogy ezt a helyet a tervező ilyen célra szánta volna, annak semmi jele.

Ezzel szemben a Zöldy Emil Ybl-díjas építész által tervezett központi épület belső tere élettelen és sematikus lenne A mag nélkül, a plasztika szinte léptéktelenül hatalmas felszínét pedig az aula fegyelmezett arányrendszere, térbeli paszparuja helyezi emberi arányrendszerbe. Zöldy olaszországi tanulmányútja során találkozott Tot már megvalósult munkáival, és ezek nagy hatást gyakoroltak rá, így az aula tervezése során a hátsó falat úgy alakította ki, hogy az kifejezetten egy nagy műtárgy fogadására legyen alkalmas, melynek elkészítésére az ő javaslatára meg is bízták Totot. Így az 1969-ben épült központi aula nem is volt késznek tekinthető egészen 1983-ig, amikor falavatták A magot.

A központi épület fő szerkesztési elve valószínűleg a monumentalitás lehetett, a négy teljes és egy kisebb, tetőszintet magában foglaló épület viszonylag lapos lepényét Zöldy egy két emelet magas reprezentatív lépcsősor tetejére helyezte, hasonló hatást érve el így, mint V. Pázmándy Margit a váci úti pártházzal (ma Magyar Államkincstár). E merev, patetikus lépcsősort nagyon jó érzékkel oldották a későbbiekben öt nagy, szabálytalan alakú zöld folttal, melyből a két fölső vegetációval borított falú aknaként süllyed a lépcsősor szintje alá, míg az alsók csak a lépcső ferde síkjában elterülő füves mezők. Az épület homlokzatát akkor korszerűnek számító, függönyfalas szerkezettel alakították ki, ez mára kissé megkopott; egy a volt NDK nagykövetséghez hasonlóan értő rekonstrukció sokat fiatalíthatna a házon...