A dán panelek legendája

Dán panelek Csepelen (fotó: Google Streetview)

Vannak mítoszok a magyar építészetben. Ezek jellemzően egyedi építészeti teljesítményekhez kötődnek, illetőleg olyan építészekhez, akikről a szakma kollektív emlékezete úgy tartja, nagy eredményekre lettek volna képesek, ha a körülmények szerencsétlen összjátéka nem gátolja meg őket. Ilyen Molnár Farkas, akinek életművét félbevágta a második világháború; a Szentföld templom torzója Hűvösvölgyben (de még inkább a megrendelők által asztalfiók-rabságra kárhoztatott első tervváltozat csak papíron létező rajzai) állítanak emléket a géniusznak, aki sose kaphatott igazán nagy munkát, amikor meg végre eljött a templom-megrendelés, közbejött a háború, és Molnár halála az ostrom során. De ilyen a mostanság újra felfedezett, mondhatnám divatba jött Zalotay Elemér, akinek itthon felépült néhány munkája, a szutnyikfigyelő állomás vagy a kesztyűgyár lassan búcsújáró helyekké válnak.

Dán panelek Csepelen (fotó: Google Streetview)

A hetvenes évekről, a hosszú hatvanas évek aranykorát követő évtizedről nem a nagy, egyedi építészeti teljesítményekre szoktunk asszociálni. Ott vannak persze a papíron ragadt progresszív gondolatok, Reimholz, Lázár és Magyar konceptuális skiccei, amikkel a kor haladó gondolataira rezonáltak, az iparterves majdnem-szamizdat események, vagy az éledező szerves építészet első szárnypróbálgatásai, de a klasszikus modern országszerte panel-lakótelepekkel fémjelzett prostituálódása olyan erős lenyomatot hagyott a kor arcán, hogy az minden egyebet elhomályosít.

Dán ház a szovjetek sorfala előtt a Hungária körúton (fotó: Google Streetview)

A hatvanas évtized során az elvtársak odafent felismerték, hogy az addig alkalmazott módszerekkel (hagyományos, majd blokkos és öntöttfalas, csúszó- és alagútzsalus építésmódok) a hazai lakásépítés soha nem fogja ledolgozni félévszázados restanciáját. Hiába az óbudai kísérleti lakótelep eredményei, Tenke Tibor budafoki vagy Farkasdy Zoltán kelenföldi csúszózsaluzatos magasházai, látszott, hogy a szükséges lakásszám kitermeléséhez radikális váltás kell: így megszületett a döntés a házgyári paneles építésmód széleskörű alkalmazásáról, és a többi építési móddal szembeni priorizálásáról.

Szovjet típusú panel Óbudán

A hatvanas évek második felében végül a kutatást és döntéselőkészítést követően megtörténtek az első konkrét lépések: Magyarország két házgyári technológiát vásárolt meg tesztelés céljából. Az első, Szovjetúnióból vásárolt házgyárat Óbudán, a Szentendrei úton állították munkába 1965-ben, míg a dán Larsen-Nielsen rendszerű sablonokra és liszenszre épülő házgyár 1968-ban (más források szerint már 1967-ben), a Ferencvárosban kezdte meg működését.

Szovjet rendszerű sávház Kaszásdűlőn

A két gyár elkezdte ontani magából a panelházakat. Az első szovjet típusú ház 1966-ban épült fel az óbudai Flórián téren, míg Zuglóban 1967-68-tól épültek a dán technológiájú házak. Az építész szakma számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet rendszer korlátai miatt abból lényegesen rosszabb házak építésére van csak mód: elsősorban a födémpanelek kis fesztávjával volt gond, a 3,20-as raszter miatt a lakások legnagyobb szélességű helyisége alig haladhatta meg a 3 métert (hiszen a 12 cm vastag falak is csökkentik a hasznos belméretet). Ezekben a lakásokban tehát nem igen volt lehetőség a lakóhelyiségek hierarchizálására, egy, kettő vagy három 2,70-3,00 méter széles szobából álltak. A belmagasság is borzasztó kicsi volt, Le Corbusier Modulor-emberkéje meg tudta volna érinteni a 2,50-nél csak alig magasabb mennyezetet. A házak elrendezése fogatolt volt, a jellemzően H-alaprajzú, sötét, ablaktalan emeleti közlekedők köré voltak rendezve a lakások, a (szintén sötét) lépcsőház emeletenként hat lakást tárt fel. Az épületek külső megjelenése az egyennyílások sablonos lyukarchitektúrájával meglehetősen unalmas lett, ezen csak igen keveset változtatott a szürke és vöröses, salakszínű homlokzati panelek és az erkélyek variálása.

Korai, 3,20-as szovjet panelház sematikus alaprajza (Óbuda)

A dán rendszerű házak markánsan más adottságokkal és építészeti arculattal bírtak: a több féle, egymással kombinálható födémpanel közt volt 4,20 méteres fesztávú is, így a lakások legnagyobb szobája, a jellemzően lakónappaliként funkcionáló nagyszoba lényegesen tágasabb lehetett. A belmagasság is jó tíz centiméterrel nagyobb, mint a szovjet házaknál. A lakások nem fogatoltan, hanem középfolyosó mentén sorakoznak, amelynek két végén és az oldalról bele csatlakozó lépcsőház melletti hasítékokban is természetes fényt beengedő ablakok vannak; ugyanígy vannak ablakai a külső homlokzaton elhelyezkedő lépcsőháznak is. Az épület racionális, penge-szerű megjelenését kívülről tovább erősítik a szalagablakokat imitáló ablaksorok, melyek a szovjet ablaknyílásoknál több fényt engednek a szobákba, faltól-falig húzódva.

Larsen-Nielsen rendszerű ház sematikus alaprajza (Csepel)

Az építész szakma számára nem volt kérdés, hogy a Larsen-Nielsen rendszerre kell építeni Magyarország lakótelepesítését. Voltak ugyan hátrányai is, de ezek fejlesztésekkel kiküszöbölhetők vagy csökkenthetők lettek volna. Az ország politikai vezetése azonban másképp döntött: a szovjet technológiát kellett elterjeszteni ország-szerte, így a következő években az lett a hazai szakma feladata, hogy ezt a gyönge adottságú rendszert fejlessze, és dolgozza át lehetőség szerint minél inkább használhatóra. A ferencvárosi gyár egyedül maradt a dán rendszerrel, míg a következő években még nyolc házgyár épült az itthoni igények szerint módosított-továbbfejlesztett szovjet technológiára: Budapesten a budafoki és a dunakeszi üzemek, míg vidéken a győri, miskolci, debreceni, szegedi, veszprémi és kecskeméti gyárak. A módosított szovjet eredetű házakban már lehetőség volt megnövelt, 3,60 méter fesztávú födémpaneleket is alkalmazni, és jelentősen átdolgozták a csomópontokat, fokozatosan csökkentve a panelek széleinél, sarkoknál fellépő hőhidakat.

3,60-as szovjet panelház sematikus alaprajza (Újpalota, Nyírpalota utca)

Érdekesség, hogy a dán rendszerű házak az egyes szintek nagyobb belmagassága miatt kevéssel, de éppen átlépték tizenegy szint mellett a középmagas épületekre vonatkozó magassági előírást 29,20 méteres padlóvonalukkal a felső lakószinten (a legfelső hasznos szint padlóvonalának magassága legföljebb 29,00 méter lehetett középmagas épület esetén). Mivel a magasházakra jóval szigorúbb tűzvédelmi és építészeti előírások vonatkoztak, a tervező BUVÁTI eltérési engedélyt kért és kapott, mely kimondta, legföljebb 30,00 méteres legfelső padlóvonal-magasságig középmagas háznak számítanak az épületek. Az így elért alacsonyabb tűzvédelmi követelmények később tragédiát okoztak: az 1972-es zuglói, Csertő utcai paneltűzben, mely a főváros történetének legsúlyosabb kimenetelű lakástüze lett hét halálos áldozatával, a VII. emeleti középfolyosó mentén lévő, éghető anyagú beépített szekrények kaptak lángra: ezek a bútorok, amik a villanyórákat is rejtették, favázra készültek rétegelt papírból. Szintén gondot okozott az enyhébb követelmények miatt a folyosók és lépcsőházak padlóburkolatát képező linóleum, ami nem csak éghető, de az égés során mérgező gázokat is kipárologtat. A tűzesetet követően szigorították a tűzvédelmi előírásokat, a később épülő panelek már nem tartalmazhattak éghető anyagokat a menekülési útvonalakon.

A Csertő utcai dán panel (fotó: Google Streetview)

Mára a „dán panel” fogalommá vált, nem csak az építész szakma körében, de az ingatlanközvetítők révén a lakók is megismerkedtek vele, és értéknövelő tényezőként tekintenek rá. Zuglóban, az Árpád híd pesti hídfőjének környékén, Őrmezőn és Csepelen állnak például nagyobb, ilyen rendszerű telepek. Az azért látszik, hogy a lakótelepek értékének mai alakulását nem (csak) az építési technológia befolyásolja. A Panel-program keretében szinte teljesen felújított őrmezei lakótelep például meglehetősen magas presztízsű, de ez legalább annyira köszönhető budai elhelyezkedésének, a korszerűsített épület-energetikának és a felújítás során elnyert színes homlokzatoknak, mint az amúgy szintén az árra felhajtó hatással lévő jó lakásalaprajzoknak. Ugyanakkor a csepeli lakótelep dán rendszerű házai igen rossz hírűek, de ez inkább az egykor virágzó ipari település rendszerváltást követő munkanélküliségének és kilátástalanságának köszönhető, és az ennek nyomán megjelenő szegénységexportnak, aminek során (többek közt) az egyre olcsóbbá váló csepeli lakótelepen vesznek maguk számára bérlakást a belső kerületek önkormányzatai, így szabadulva meg a belvárosi „szociális” rehabilitációt követően „kínossá” váló szegény, szociális alapon lakásra szoruló lakóiktól.

Felújított dán panelek Őrmezőn (fotó: Google Streetview)

Ellenpélda is akad: a szovjet technológiájú paneleket a hetvenes-nyolcvanas években folyamatosan fejlesztgették-javítgatták, nem csak szerkezetileg, de építészetileg és városépítészetileg is. Fokozatosan javultak a lakásalaprajzok, és nőtt az előírt átlagos lakásméret is. A 3,60-as panel korszakában rögzültek a máig irányadó lakástervezési alapelvek, például, hogy egy lakásban szükséges legalább egy nagyobb nappali szoba, minimálisan 3,60 x 5,00 m (18 m2) kiterjedéssel. (Bár ezzel a lakóparkok amerikai konyhás nappalijainál kiválóan lehet trükközni…)

Kései szovjet-magyar panelek a Pók utcai lakótelepen (fotó: Google Streetview)

A későn épült lakótelepek közül például a Pók utcai, mely ráadásul alacsonyabb, négyemeletes házakból áll, és a Dunához is közel van, vagy a káposztásmegyeri, aminek kései ütemeinél már szabadabban telepített, magastetővel és egyéb posztmodern építészeti jegyekkel próbálták egyedivé tenni az egyes épületeket, meglehetősen magas presztízzsel bírnak. Igaz, Káposztásmegyer értékét nagyban korlátozza a beígért, de eddig meg nem valósult metrókapcsolat, ezt viszont a hamarosan elkészülő elővárosi vasútmegálló, ami gyors kapcsolatot biztosít a belvárossal, és a távlatilag mégiscsak idáig elvezetendő hármas metró, melyek intermodális csomópontot fognak képezni a 14-es villamos végállomására épülve, nagyban orvosolni fogják.

Az utolsó budapesti lakótelep - Káposztásmegyer 2. (fotó: Google Streetview)

Érdekes szempont az is, hogy a szovjet típusú házak monolit vasbeton szerkezetű földszintre épültek (gyakran egy kis belmagasságú szervizszint közbeiktatásával), mely az épületgépészet mellett tágas előtereknek, közös helyiségeknek és fedett-nyitott árkádoknak adott helyet. A gépészet korszerűsítésével itt nagy területek szabadulnak fel, így ezek helyén, és az árkádok beépítésével ma kereskedelmi területeket lehet kialakítani, a boltok, vendéglátó egységek pedig kissé városiasítják az amúgy alvóváros jellegű telepeket. Erre jó példa Békásmegyer hegy felőli oldala, ahol a legtöbb épület földszintjén, a lábak közé ékelődve kereskedelmi és szolgáltató üzletek, kávézók és cukrászdák működnek. A dán típusú házak ugyanakkor lakott földszinttel, vagy magasföldszinttel készültek, a lépcsőház tömege melletti szűk (az utóbbi esetekben lépcsős) sikátorból nyíló ajtóval: nincs lehetőség kiadható területek kialakítására, ami anyagi forrásoktól (és így a felújítási-fejlesztési pályázatok lehetséges önrészétől) fosztja meg a társasházakat vagy lakásszövetkezeteket.

Városi élet Békásmegyeren

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a lakásalaprajzokat tekintve, vagy a természetes bevilágítással rendelkező (és így növények tartására alkalmas, humánusabb) folyosókat és lépcsőházakat nézve jobb építészeti adottságokkal rendelkeznek a dán panelházak, mint a szovjetek, főként a koraiak. A későbbi fejlesztések során azonban ezekből a hátrányokból a szovjet házak is lefaragtak valamelyest, és összességében egy lakótelep presztízsét, a lakások értékét csak részben befolyásolja az építéstechnológia. Legalább ennyit nyom a latban a városon belüli elhelyezkedés, a társadalmi összetétel, a házak közötti közterületek (zöldfelületek) állapota, az esetleges energetikai és esztétikai rehabilitáció, a közlekedés és a szolgáltatások elérhetősége, és egy-egy esetben már megjelentek az összképet és az identitást javító köztéri presztízsberuházások is, amilyen az angyalföldi lakótelepen megvalósult Országbíró sétány, ami ráadásul a korszerű városfejlesztésben fontos doktrína, a közösségi programalkotás technikájának alkalmazásával épült fel.

Országbíró sétány (forrás: Építészfórum)

El lehet persze játszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a szovjet helyett a dán technológiára, illetve annak fejlesztésére épül a magyarországi panellakótelep-építés; ha a bő két évtized alatt felépült, közel 800 000 iparosított technológiával megvalósult lakás, melynek elsöprő többsége házgyári paneles üzemben készült, már a kezdetekkor a korszerűbb, nyitottabb Larsen-Nielsen rendszerből indul ki. Talán jobb alaprajzú, tágasabb lakásokban élnének a panel-lakók, talán könnyebben létesülne lakóközösség a lépcsőházi növények locsolgatása és az ott folytatott beszélgetések nyomán, és ez sem elhanyagolható. Mind a hazai, mind a külföldi (kelet- és nyugat-európai) tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a lakótelepek városszövetbe integrálódása, sikeressége csak részben építészeti-városépítészeti kérdés: inkább egy rendkívül bonyolult, társadalmi, gazdasági és antropológiai folyamat alakítja, melyet még ma sem ismerünk és értünk maradéktalanul. Európa-szerte számtalan lakótelep-rehabilitációs programmal kísérleteznek gazdag és szegény országok, és az eredmények egyelőre bizonytalanok, nem látszik az a biztos út, amin haladva meg lehet oldani ezeknek a történeti városok szövetébe ékelődő, talán örökre idegennek megmaradó településrészek problémáit.

Berlini lakótelep-rehabilitáció (forrás: Die Welt)

Egy biztos: ahogy dr. Zöld András, a BME Építészkarán működő Épületenergetikai és Épületgépészeti Tanszék egykori vezetője kiszámolta: a 800 000 ipari technológiájú magyarországi lakás, egységenként átlagosan 40 tonna vasbetonnal számolva, olyan mennyiségű veszélyes (és jelenlegi tudásunk szerint kezelhetetlen és újrahasznosíthatatlan) bontási hulladékot jelentene, amiből a magyar Alföld teljes területét egy méterrel lehetne megemelni. Vagy egy jó magas hegyet építeni a közepére. Az iszonyatos energiáról, amivel a bontás és a sitt elszállítása, kezelése járna, nem is beszélve. A kieső lakásszámot pedig még a prognosztizálhatóan fogyó népesség mellett is évszázadokba kerülne pótolni, nemhogy a jelenlegi, de a közelmúlt építőipari boomjában produkált éves lakásépítéssel is. Szóval nem érdemes a lakótelep-probléma radikális és gyors megoldásával tervezni…