Az 1923-ban született Farkasdy Zoltán a hazai későmodern építészet egyik nagy ikonja. A dániások legendás csoportjából azon kevesek közé tartozott, akik a kényszerű tanulmányút során tényleg releváns tudás birtokába kerültek; neves dán építészek irodájában kapott munkát, többek közt a később a sydney-i operaház tervezőjeként világhírűvé vált Jørn Utzon mellett is.
Hazatérve lediplomázott, majd kisebb kitérőket követően id. Janáky Istvánnak, a korszak meghatározó építész mesterének munkatársa lett a Magasépítési Tervező Intézetben (MATI), majd az abból 1949-ben kivált KÖZTI-ben. Janáky ekkor tervezte a hódmezővásárhelyi Kultúrotthont is, a szintén Dániából frissen hazatért Jánossy Györggyel. Farkasdy első megépült, Janákyval közös épülete a Műegyetem Stoczek utcai (ma ST jelű) épülete. Farkasdy hamarosan műteremvezető lett a KÖZTI-ben. Igaz, ez az időszak épp a szocreál rövid hazai periódusára esett, mégis, ekkor is olyan tervek születtek a keze alatt, amelyek a kor kötött és anakronisztikus formanyelvének kényszere mellett is maradandóak a magyar építészettörténetben (pl. az Iparművészeti Főiskola - ma MOME - zugligeti épülete).
Alapító tagja, később főtitkára, majd alelnöke is lett a Magyar Építőművészek Szövetségének (MÉSZ). A szocialista realizmus kényszere alól felszabaduló Farkasdy komoly megbízásokat kapott. A budai Vár háborús foghíjainak beépítéséből több sikerült, és a szakma részéről is elismert ház az ő munkája. 1961-ben helyezték a Típustervező Intézetbe (TTI), ahol nagy munkákat kapott. Itt dolgozott, mikor 1970-ben, pályája csúcsán súlyos infarktust kapott. Felépülte után már nem vállalt komoly tervezési munkát, ehelyett az oktatásnak szánta hátra levő életét. 1982-től egyetemi tanár lett a Műegyetem Építészmérnöki karán, 1983 és '86 között vezette is a Középülettervezési tanszéket. 1989-ben, elég fiatalon, de gazdag életművet hátrahagyva hunyt el.
1970-es infarktusa előtt utoljára két nagy munkán dolgozott: Miskolcon 400 ágyas gyermekkórházat tervezett, Budapesten pedig a Normafán felépülő a Hotel Olimpiát. Ez utóbbi mai posztunk témája. A tervek 1968 és 1970 között készültek tehát a TTI-ben. Ez már a legvége a "hosszú hatvanas éveknek", sőt, inkább épp utána van. A magyar későmodern építészet így nevezett "aranykorát" ugyanis a szocreál hruscsovi beszédet követő kimúltától (a beszéd 1953-ban hangzott el, és még pár év telt el, míg az új szellemben fogant tervek megvalósultak) az "új gazdasági mechanizmus" 1968-as bevezetéséig szokás meghatározni.
A TTI amúgy sem volt épp a szabad építészeti ötletek megvalósításának ideális helye, mégis, Farkasdy az erősen kötött szerkezeti rendszerrel (Outinord rendszerű alagútzsalus építésmód) is képes volt szabadon formált, játékos épületet tervezni. A túldimenzionált tervezési program (188 szoba és kiszolgáló létesítmények) a környéken kialakult beépítési léptékkel erősen ellentmondásban volt: ezt a tervező úgy orvosolta, hogy aránylag alacsony (A+F+3), emiatt azonban vízszintesen hosszan elnyúló házat tervezett, melynek horizontális méreteit rengeteg tagolással oldotta fel.
A beépített anyagokra, így az épület külső megjelenésére is már erősen rányomta a bélyegét a hetvenes évek. Az 1972-re elkészülő ház homlokzatain is megjelenő előregyártott beton panelek egyhangúságát (ezek az alagútzsalus mezők rövid, szabad oldalát fedik a nagy üvegfelületek fölött) a kor "humánus" anyagával, a barnára pácolt (xylamon/xyladecor) deszkaburkolattal finomították, ezek mellet a nagy faanyagú nyílászárók határozzák meg az összképet. A deszkaburkolatból kihozható maximum a földszintes lepényépületnél lévő bejárati kubusok domború szemöldöke.
A ház évek óta üres, lassan pusztul. Bár vizuálisan, műszakilag és erkölcsileg is elavult külső burkát ki lehetne cserélni korszerű homlokzatra, vesztét alighanem ugyanannak köszönheti, amiért a Szabó István-féle Szervita téri irodaház is csak a válság miatt kapott időleges kegyelmet: az alagútzsalus építésmód 2,70-es szigorú fesztávja betonba van öntve, szilárdan és megváltoztathatatlanul. A szobák közti monolit vasbeton hosszfalak szinte lehetetlenné (és gazdaságtalanná) tesznek minden nagyvonalúbbá alakítási kísérletet. A mai szállodaipari sztenderdek pedig annyival tágasabb elvárásokat fogalmaznak meg a szobák méreteivel kapcsolatban, hogy a kettőhetvenes cellák legföljebb valamilyen alacsony besorolású (értsd kevés csillagos) szálloda üzemeltetését tennék lehetővé.
Persze, a rengeteg tonnányi vasbeton a bontást sem teszi épp könnyűvé, így a szálloda csak omladozik csendben, magára hagyva. Egy nagyszerű tervező egyik utolsó nagy szellemi teljesítményének, és a hetvenes évek mára elavult építőipari technológiájának emléket állítva.
 |
| forrás: Google Street View |
Irodalom:
Preisich Gábor: Budapest városépítésének története 1945-1990
Műszaki Könyvkiadó, 1998; p.149.
Jékely - Sódor: Budapest építészete a XX. században
Műszaki Könyvkiadó, 1980; p. 162-163.
