Vegyesbolt Mártélyon

Maradjunk még egy kicsit az apró Csongrád megyei falunál, Mártélynál. Ha, elhagyva a Holt-Tisza partján lassan enyésző üdülőterületet, átmegyünk a környék legmagasabb terepalakulatán, a töltésen, beérünk a tulajdonképpeni faluba. Kis település, néhány utcával, bár egykori művésztelepe kapcsán felkerült Magyarország kulturális térképére. A kilencvenes években "komoly" falufejlesztés is zajlott, a főutca mentén tucatnyi üzlethelyiséget alakítottak ki, melyek megmagyarázhatatlan módon az ország másik felében, Majkon található kamaldúli remeteség barokk épületegyüttesével mutatnak letagadhatatlan formai rokonságot, még véletlenül sem az alföldi, helyi hagyományokkal... Ezek mára, nagyrészt, üresen és elhagyatottan állnak a kialakult "főtéren". Nem úgy, mint a "falusi szentháromság", a templom, a kocsma (mely egyben horgászbolt is), és a vegyesbolt.

Ez utóbbi a mai poszt témája, a maga esetlen, mégis mára szerethetővé patinásodott "falusias" modern saroktömbjével. Tervezőjét szokás szerint nem sikerült megtalálni; a későmodern kor építészete sajnos igen rosszul dokumentált, már ami kívül esik az egykoron, a kortársak által sztárolt elit tervezők munkáin. A telepítés, az alaprajz sablonos, elnyújtott téglalap, hátsó traktusában az üzemi területtel, mely a főutca felé fordul rövidebb, karakteresebb homlokzatával, míg a kocsma mentén a vasútállomáshoz vezető keresztutcára néz a nagy üvegfelületekkel megnyitott eladótér, középen a bejárattal.

Hogy mitől érdekes ez a jelentéktelen kis falusi bolt? Meglepő, karakteres tömegformálásától, mely a főutca (a templomtól eltekintve) legfeltűnőbb házává teszi. A szikár téglalap-alaprajzra ugyanis kissé öncélúnak tűnő, hogy ne mondjam, modoros magastető került, a két traktust kihangsúlyozó töréssel és hosszanti bütüfallal. A funkció és a szerény bevilágítottság okán nehéz elképzelni, hogy a padlástérbe bármilyen hasznos helyiség került volna, így valószínűleg csupán formai játék eredménye a kétszer három sliccablak. Ezek célja valószínűleg csak annyi, hogy az eltolt nyeregtető eredményeképpen létrejött nagy oromfal egyhangúságát megtörjék; a homlokzati síkból nagyjából hatvan fokban kiforduló leskelődőablakoké épp úgy, mint lépcsősen eltolt magasságú társaiké a raktártraktus fölötti szakaszon.

 A furcsa tetőtömeg mellett a homlokzatok eltérő burkolatokkal való didaktikus tagolása is egyedivé teszi az üzletet. Az eladótér nagy felületen megnyitott homlokzatai vakoltak, míg a raktártraktus oromfali kivetülése barnás klinkertéglávál burkolt, zárt, markáns műkő ablakkeretekkel és a raktárajtó kapubélletté fejlesztett előtetőjével.

A furcsa kis épület összhatásán mára sokat rontanak a megváltozott eladótér-koncepció folytán bematricázott nagy ablakok, mégis egyedi, szerethető kis színfoltja az alföldi falunak. Meglepő, vernakulárisnak látszani akaró formálása még esetleg a közeli hódmezővásárhelyi Kultúrotthonnal is kapcsolatba hozhatja, barnás téglaburkolata, markáns műkő ablakkeretezései mindenképp. Hogy e külső jegyeit mire föl nyerte? Ha a negyvenes évek végén épült, talán a skandináv hatásnak, ha pár évvel később, akár a szocreálnak is köszönhetők e jegyek... Vagy netalán egy kései, hetvenes évekbeli házról van szó, éledező poszt-modern gondolkodással? Ki tudja? Tényleg, nem tudja valaki, mikor került ide...?

Egykori porcelángyári üdülő, Mártély

Mártély Csongrád megye apró faluja, mindjárt Hódmezővásárhely szomszédságában. A község melletti Tisza-holtág partján a hatvanas-hetvenes években élte virágkorát a környék üdülőparadicsoma: számtalan megyei vállalat, majd később magánszemélyek is építettek nyaralókat, üdülőket a "hullámtérbe", vagyis arra a területre, mely a tényleges meder és az árvízvédelmi töltés között terül el. Jellemző a lábakra állított építkezés (az évente általában tavasszal beköszöntő zöldár ezt indokolja is), de sok nagyobb üdülőegység épült töltésszerűen felmagasított terepre, vagy egyszerűen csak a talaj szintjére, vállalva az évenkénti elöntést.

Ez utóbbiak közül való az Alföldi Porcelángyár egykori üdülője is. Az anyacég, valamikor Magyarország szinte egyeduralkodó porcelán-, csempe-és szanitergyára mára több darabban, jellemzően multik kezén; a romladozó üdülő felújítása és fenntartása feltehetően nem fér bele a mai dolgozói szociális juttatásokba. Az épület földszintjét a néhány évvel ezelőtti, átlagosnál is keményebb árvíz alaposan megtépázta, azóta már csak szellemházként várja sorsa beteljesülését: mivel az ingatlant eladásra hirdeti a tulajdonos, a ház sorsa vélhetően megpecsételődött.

Tervezőjének személyét nem sikerült kiderítenem, ahogy a terezővállaltot sem. Ami biztos, hogy Szatmári Béla üvegművész 1976-ban készített valamilyen társművészeti alkotást a házra, talán a homlokzati burkolat egyedi csempéit tervezte, ez pontosan nem derül ki biográfiájából. Ez az adat nyújthat némi támpontot a tervezés és építés idejéhez is.

A ház szabályos görögkereszt alaprajzú. A belső udvar köré négy azonos nagyságú, kétszintes szárny szerveződik, épp csak annyival megnyújtva a majdnem négyzetes patiót, hogy a szárnyak közt ki lehessen látni a környező ártéri erdőre (mely egyébként meglehetősen tájidegen; a néhány évtizede telepített nyáras mára elöregedett, talán legközelebb több körültekintéssel fognak fásítani...). A szárnyak emeletén helyezkedtek el a lakószobák, a földszint három szárnyában voltak a közösségi terek, míg negyedikben a kiszolgáló- és vizeshelyiségek. A két szintet a belső udvarban corbusiánus, szoborszerű csigalépcső köti össze, oldva a merev szerkesztés keménységét.

A tartószerkezet meglehetősen attraktív, a szárnyak rövidebb oldali tömör, nyílás nélküli monolit vasbeton teherhordó falai lehetővé tették, hogy a hosszoldalak teljesen áttörtek lehessenek: a földszinti tereket üveg függönyfalak határolták a kert és az udvar felől is; bár a pár évvel ezelőtti nagy árvíz e falakat nyom nélkül eltüntette, az így létrejövő térfal-hiányok gyönyörűen mutatják, milyen lehetett, amikor szép időben az üvegek nagy részét kinyitva szinte fedett-nyitott terekké alakították a közösségi helyiségeket.

Az emeleti, kerti homlokzatok beton gerendákkal tagolt kvázi-függönyfalai a földszinti hártyák transzparenciáját idézik, a szállásfunkciónak megfelelően kissé zártabban. Míg a vasbeton harántfalak anyagszerűen, strukturált betonfelületükkel jelennek meg, a hosszoldalak nem üvegezett felületei az építtető cégre utalva egyedi, mintás kerámiaburkolatot kaptak.

Az épület szépen szimbolizálja a mártélyi üdülőterület lassú agóniáját. A terület közigazgatásilag nem a szomszédos faluhoz, hanem Hódmezővásárhelyhez tartozik, és bár szigorú természetvédelem alatt áll (a holtág vízivilágára, benne is elsősorban a visszatelepített hódokra való tekintettel), ez csöppet sem sarkallja a távoli önkormányzatot az egyébként meglévő szabályok, elsősorban a csendrendelet betartatására. A nagyvállalati üdülők fokozatos eltűnésével a magánnyaralók kerültek többségbe; de ezeket is lassanként elhagyják, ahogy a környék egyre inkább a közeli városok, HMVH és Szeged amolyan gőzleeresztő-helyévé válik. A terület utolsó, még talpon maradt kocsmája hétvégi nyárestéken a víz mellett kilométerekre elhallatszó tuctuc-mulatóssal árasztja el hajnalig az üdülőkörzetet. Ha véletlenül mégsem, a nyaralók valamelyikében biztosan akad egy nagyobb társaság, amelyik egyhetes ereszdelahajam-partival piheni ki a munka fáradalmait, ez pedig tartósan lehetetlenné teszi a papírvékony falú faházakban való éjszakai alvást... A csendrendelet betartatását, úgy tűnik, még az ország jelenleg talán legbefolyásosabb építésze, Makovecz Imre sem tudja kilobbizni, akinek jellegzetes népies-organikus nyaralója az egykori legelegánsabb helyen, a vízparti üdülősor szélén áll.