Árbocházak Budapesten

Másfél éve nem volt poszt a late-modernen. Hosszú idő, azt gondolná az ember, a kutya se néz már felé.  Aztán látok egy interjút a Városkommunikációs blogon Papp Gézával, a Fővárosi blog írójával, és a kérdésre, hogy milyen blogokat olvas szívesen, még ennyi idő után is a késő modernt említi (többek közt). Szóval szégyellhetem magam, elfoglaltság, időhiány, lustaság mögé bújok, ahelyett, hogy dokumentálnám a késő modern kor gyakran veszélyeztetett házait. Igaz is, a blogon kiposztolt épületek közül már csak hűlt helye van a Kútvölgyi úti bölcsinek és a Béke téri Volán-irodaháznak, szóval van miért megörökíteni őket.

A Kútvölgyi úti bölcsőde romjai a bontás vége felé
forrás: a képet az Urbanista blog közölte az Ittlakunk.hu alapján

A mostani posztnak témát adó házakat egyelőre nem fenyegeti veszély. Az egyiket pár éve felújították, a másik is használatban van. Ahhoz viszont, hogy megértsük, mitől különlegesek, kissé távolabbról kell indítanunk, és egy kis kitérőt kell tennünk előbb a statika és szilárdságtan világába.
 

A DIVSZ-székház az eredeti homlokzattal

kép forrása: Budapest építészete a XX. században

(lásd irodalomjegyzék)

Az irodaházakkal szemben támasztott egyik fontos követelmény, hogy belső elrendezésük minél rugalmasabban variálható legyen az épp aktuális használó igényei szerint; ez már évtizedekkel ezelőtt is így volt, és ez az igény új fénybe helyezte a modernizmus egyik kedvenc dogmáját, az áramló teret. Az irodák tereit tehát ideális esetben csak kevés, egymástól távoli, a szerkezeti lehetőségekhez képest kis keresztmetszetű oszlop (pillér) tagolja. Van azonban egy probléma ezekkel az oszlopokkal, ez pedig a szilárdságtanban kihajlásnak nevezett jelenség. Ezt igen egyszerűen modellezhetjük, ha egy hurkapálcát összenyomunk a két végén: a közepe kihajlik, majd eltörik. Ha azonban megtámasztjuk egy vagy több helyen oldalról a pálcát, és nem tud hová kitérni a nyomás elől, máris sokkal nagyobb nyomást tud elviselni. A fához hasonlóan az építőiparban tartószerkezetként használt anyagok nagy részére jellemző, hogy ha oszlopot építünk belőlük, ami szabadon áll a térben, és nem támasztja meg mondjuk egy merevítőfal oldalról, a kihajlás megakadályozása miatt sokkal nagyobb keresztmetszetűre kell méretezni, mint amit a terheiből adódó nyomás megkövetelne.

Az egykori DIVSZ-székház ma

A különböző tartószerkezetek kihajlással (és úgy általában a hajlítással) szembeni ellenállását a keresztmetszet inercianyomatéka fejezi ki. Egy acél T vagy H szelvény, vagy egy kereszt alaprajzú vasbeton oszlop például jobban ellenáll a kihajlásnak (nagyobb az inerciája), mint egy egyszerű, négyzetes pálca vagy rúd. A kihajlás ellen így védekezhetünk a túl nagy vastagság helyett összetett keresztmetszetű oszlopokkal. Szintén bevett megoldás, hogy több, kisebb oszlopszelvényt rögzítenek egymáshoz hevederekkel, rácsokkal, így azok megtámasztják egymást: egy régi ipari csarnokba belépve gyakran találkozhatunk acélrács-oszlopokkal.

A DIVSZ-székház egy korabeli színes fotón
a kép forrása: Egykor.hu

Az építőanyagok egy része (például az acél és a fa) azonban épp olyan jól viseli a húzást, mint a nyomást: ha meghúzzuk egy hurkapálcika két végét, könnyen beláthatjuk, hogy a pálca nem akar sehová sem kitérni, így anélkül is kihasználhatjuk az anyag szilárdságában rejlő összes lehetőséget, hogy oldalról megtámasztanánk, vagy bonyolult, összetett vagy osztott keresztmetszetet állítanánk elő belőle. Az építőanyaggal való takarékoskodás pedig a hatvanas-hetvenes évek Európájában, különösen itt, a szegény keleti fertályban nagy fegyvertény volt, így a mérnökök kitalálták, hogy hogyan lehet egy irodaház födémeit húzott szerkezetekre lógatni. Így születtek az árbocházak.

A Duna Center ugyanonnan nézve ma

Szükséges először is egy rendkívül merev, nagy teherbírású belső épületmag: a függőleges közlekedők, épületgépészeti aknák szintenként egymás alá kerülő, szorosan összefogott csoportjából egy monolit vasbeton dobozszerkezet épült a ház közepére, ami a legfelső szintig nyúlva egy hatalmas teherbírású, merev "árbocot" képez. Ennek tetején nagy merevségű, konzolos tartók épültek, a vitorláshajó-metaforánál maradva a vitorla keresztrúdjaként, utófeszített acél betétekkel; ezeket nagy merevségű, körbefutó peremgerendával fogták össze, és erről függesztették le a vasbeton födémeket húzott acélpászmákkal (mint a vitorlát a keresztrúdról).

A DIVSZ-székház sematikus alaprajza

kép forrása: Budapest építészete a XX. században

(lásd irodalomjegyzék)

Könnyen azonosíthatjuk az ilyen épületeket külső megjelenésükről, hiszen alkotóik, megmutatva a házak különleges tartószerkezeti rendszerét, úgy tervezték meg őket, hogy a külső, húzott szerkezetek nem futnak le a földig, csak a legalsó, "lógatott" szintig. Mivel a rendszer megköveteli a központos szimmetriát az alaprajzon (szabályos négyzet elrendezés), a telek meg általában szabálytalan alakú, rendszerint építettek egy a beépítési vonalat követő "lepényépületet" hagyományos szerkezettel, és ebből áll ki a tulajdonképpeni árbocház, csak középen, a belső magnál kapcsolódva a lepényhez.

A nagy konzol alatt ma egy étterem fedett terasza van

A budapesti DIVSZ-székház talán a legismertebb hazai függesztett szerkezetű ház, a Rózsadomb oldalában, az Ady Endre téren. 1968-ban épült, az Ybl-díjas Vas Zoltán építész és Kónya József statikus (ÁÉTV) tervei szerint, eredetileg a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség székházának. A rendszerváltozás után bér-irodaház lett, néhány éve felújították, melynek során az eredeti parapetfalas-szalagablakos homlokzat helyett új, korszerű függönyfalakat kapott, és épült mellé egy új, a korszellemnek megfelelő, poszt-modern épület. Most Duna Center néven működik; a felújítást követően elnyert színvilága (a mediterrán-narancssárga vakolat és a műkopott vakolt támfal) elég távol áll az eredeti modern szellemiségtől, de az új homlokzati függönyfal könnyed és elegáns.

A Fővárosi Vízművek székháza a nyolcvanas
években, már a munkásszállóval
a kép forrása: Egykor.hu

A Fővárosi Vízművek Váci úti székházának szerkezetéről nincs hiteles forrásom. Külső jegyei alapján azonban függesztett oszlopos, árbocszerkezetű irodaháznak látszik. Ennek legföljebb a torony legalsó, konzolos szintje látszik ellentmondani: az ablaktalan homlokzat mögött talán szervizszint húzódik, ami akár nagy szerkezeti magasságú, konzolos tartók elfedésére is alkalmas lehet. Ha valakinek van konkrét információja a ház szerkezetéről, akár megerősítést, akár cáfolatot szívesen vennék.

És ma...

Korábbi, az újpalotai magasházról szóló posztomban már írtam arról a későmodern-kori budapesti városépítési elképzelésről, ami a fő sugárutak és körutak metszéspontját magasházakkal szándékozta messziről láthatóan kijelölni. Ebbe a koncepcióba illeszkedik a Váci út és Dózsa György út sarkán álló, 71 (más források szerint 61) méter magas toronyház. A Földszinti lepényépület fölött egy "nyaktag" és egy szervizszint közbeiktatásával 13 hasznos irodaszint áll.

Későmodern "landmark"

A házat a hazai késő-modern építészet egyik nagy öregje, a BME Építészmérnöki karának volt dékánja, az Ybl- és Széchenyi-díjas Hofer Miklós (KÖZTI) tervezte, 1975 és '79 között épült a 18 szintes torony, ezt 1983-ban, egy következő ütemben követte a munkásszálló sávháza.

Torony és lepény

A húzásra igénybevett acélszerkezet előnyeit kihasználó árbocházak nem terjedtek el széles körben Magyarországon. Különleges kialakításukkal megoldást nyújtottak ugyan egy műszaki problémára, helyette azonban újabbakat generáltak, akár a Wankel-motor az autógyártásban. A késő-szocializmus hazai építőipara sem kedvezett nekik, az általános körben használható, sematikus szerkezetek típusterveinek adaptálása, rutinszerű kivitelezése élvezett előnyt, még ha történetesen egy kissé több betont vagy acélt is kellett az oszlopokba építeni. A későbbi időkben az építőanyagokkal való mennyiségi spórolásnál egyre lényegesebbé vált a különleges gyártást vagy nagy élőmunkát igénylő szerkezetek mellőzése költségmegtakarítási szempontból. A magyarországi árbocházak pedig megmaradtak egy különleges szerkezeti kísérlet ritka hírmondóinak. Van róla némi kósza információm, hogy vidéki városokban is épült néhány, talán Szolnokon is, legközelebbre utána járok...

Érdekes koncepció a lepény tetejére felvezető

lépcsősor - a Vízművek láthatóan

nem tud vele mit kezdeni...

Az óbudai kísérleti lakótelep - kiállítás Kiscellben

Az óbudai kísérleti lakótelep a hazai késő-modern építészet egyik legérdekesebb és legegységesebb próbálkozása a méltó lakhely megteremtésére tipizált formában, a tömeges termelés igényével. A keletkezése körüli pár esztendő volt az a rövid, kivételes időablak, amikor felcsillant a remény a hazai építészek, várostervezők előtt, hogy a háború előtti évek modern lakásépítésének eredményeit felhasználva, azokat persze a kor és kontextus lehetőségeire hangszerelve, megteremthessék a korszerű, tömeges, modern lakásépítés alapjait.

1958-at írunk; épp csak néhány évvel vagyunk azután, hogy a magyar építészek a hruscsovi fordulat nyomán kezdtek fellélegezni a szocialista realizmus központilag rájuk kényszerített nyomása alól. Körös-körül ugyan még épülnek a grandiózusan anakronisztikus szocreál köz- és lakóépületek, a tervezőasztalokról lekerülő rajzok azonban az ötvenes évek közepe óta egyre inkább vállalják a modern attitűdöt, már benne járunk a "hosszú hatvanas években". Ugyanakkor a lakótelep-építésbe még nem csapott bele végleg a ménkű a dán, majd szovjet mintájú paneles építésmód képében; folynak már ugyan paneles építési kísérletek, példának okáért az eddigre Sztálinvárosból Dunaújvárossá avanzsált szocialista bezzeg-városban, de még nincs végleges pártdöntés a telepépítés jövőjéről. A József Attila lakótelepen már állnak a monolit vázas középmagas házak, de Tenke Tibor még meg sem tervezte majd csak 1963-ban (1967-ben?) felépülő budafoki kísérleti csúszózsalus házait, hogy alternatívát mutasson a blokkos építésmódnak.

1958-ban tehát kiírásra kerül a lakásterv-pályázat, melyben az építészeket olyan alacsony, egy-három emeletes házak tervezésére biztatják, melyek típustervként szolgálhatnak a későbbi lakótelep-építések során. Az elképzelt építésmód még alapvetően hagyományos, a háború előtti modern építészet megoldásait idézi, sok a falazott kitöltő fal, az előregyártás sem kap átütő szerepet. Az elvárt lakásméret persze mai szemmel nézve igen szűkös, de ez, tekintve az ország gazdasági helyzetét és a permanens lakásínséget, érthető. A megvalósításra kiválasztott tervek építészei (a pontos adatokért köszönet Branczik Mártának):

Beépítési terv: Kiss Albert és Pomsár János (Buváti)

115. jelű sorház (kétszintes lakásokkal): Horváth János (Lakóterv)
116. jelű sorház (kétszintes lakásokkal): Szőke Gyula (Pécsi T.V.)
124. jelű sorház (kétszintes lakásokkal): Pásztor Lajos és Márton István (Lakóterv)

201. jelű egyemeletes sorház: Zdravits János (Közti)
210. jelű egyemeletes sorház: Körner József (Lakóterv)
214. jelű egyemeletes sorház: Südi Ernő és Wágner László (Iparterv)

315. jelű 3 em. sávház: Árkai István és Regula Ede (Lakóterv)
325. jelű 3 em. sávház: Csordás Tibor (Lakóterv)
Á-CS jelű 3 em. sávház: Árkai István és Csordás Tibor (Lakóterv)

404. jelű 3 em. sávház: Radnai Lóránd (Lakóterv)
420. jelű 3 em. sávház: Körner József (Lakóterv)
MOT I.1-13/58. jelű 3 em. sávház: Árkai István (Lakóterv)

P1. jelű 3 em., szabadonálló ház: Böjthe Tamás (Iparterv)
514. jelű 3 em., szabadonálló ház: Benjámin Károly, Boross Zoltán, Tarján László (Buváti)
524. jelű 3 em., szabadonálló ház: Árkai István, Kovács Jenő, Regula Ede (Lakóterv)
527. jelű 3 em., szabadonálló ház: Mináry Olga (Iparterv)
P2. jelű 3 em., szabadonálló ház: Legány Zoltán és Schmidt Lajos (ÁÉTV)
P3. jelű 3em., szabadonálló ház: Kiss E. László (Közti)

620. jelű 3 em., középfolyosós sávház: Rimanóczy Jenő (Iparterv)

40 fős bölcsőde típustervének adoptálása: Fábián István (Lakóterv)

Beépített konyhabútor-elemek: Kovács Zsuzsa (Lakóterv) 

A tervezők a modern tervezési elvek teljes eszköztárát bevetik a "minimál-lakások" maximális kihasználhatósága érdekében, igaz, a létrejövő kis terek olyannyira szűkösek, hogy a hagyományos berendezési tárgyak, bútorok nem férnek be, így egy évvel később bútortervezési pályázatot is ki kell írni, hogy be lehessen rendezni az első felépülő mintaházakat.

1960-ban újabb pályázatot írnak ki az építészek számára, most már középmagas házak tervezésére. Eddigre állnak az első alacsony mintaházak, és a köztudatba kezdenek betörni azok a bútorok, berendezési tárgyak, melyek, túlélve az óbudai kísérletet, százezernyi magyar otthon ismerős darabjaivá válnak a késő Kádár-kor éveiben.

A középmagas épületek (értsd: a legmagasabb hasznos szint padlószintje nincs magasabban 30 méternél) tervezésénél is a hagyományosnak tekinthető szerkezeti megoldásokat kell alkalmazni. A pályázat nyertese Dul (vagy Dúl) Dezső, a kor sokat foglalkoztatott ÁÉTV-s tervezője.

A végül felépült, ma óbudai kísérleti lakótelepként ismert, néhány háztömbnyi lakóterület sajnos nem lett nyitánya az itt kifejlesztett típusok széles elterjedésének. Igaz, akadt olyan épület, melyet később több helyszínen, jó néhány példányban felépítettek, legtöbbjük azonban csak önmaga mementója maradt. Az elkészült néhány házat belakták, a fák felnőttek, s nem sokkal később, a paneles lakótelep-építés kezdetén az egyik első nagy, mai értelemben vett lakótelep nőtte őket körül. Igaz, valami ott maradt a levegőben: a panelépületek, a Flórián Üzletközpont építése során felrobbantott római tábormaradványok miatt kipattant botrány nyomán lábakra lettek állítva, hogy ezzel a lehető legkisebb kárt okozzák a föld alatt szunnyadó korábbi városromokban. Igaz, a leradírozott régi Óbudán ez már nem segített. Később, a Bécsi út és a Vörösvári út közti, elkeskenyedő rész beépítésekor pedig Kaszab Ákos feszegette a paneles építésmód addigra dogmává merevedett, gazdasági szükségszerűségként beállított merev telepítési rendszerét már-már posztmodern gondolatokat karcoló telepítési tervével, magára haragítva ezzel lakóterves főnökeit.

Az óbudai kísérleti lakótelep az utóbbi években a szélesebb szakmai nyilvánosság előtt is kezd előtűnni az elfeledettségből: az egykori ARC' építészeti-teoretikai folyóirat 6., "Jól lakni" alcímű számában, 2001-ben komoly cikket szentelt neki. Most pedig a Kiscelli Múzeumban nyílt a teljesség igényére törekvő, átfogó kiállítás Branczik Márta kurátor, a múzeum építészeti gyűjteménye vezetőjének irányításával. A tárlat bemutatja mind az 1958-as, mind a '60-as pályázat díjazott terveit, és néhányat az '59-es pályázaton nyertes, s később széles körben elterjedt bútorokból. Az installációkat, a kiállítás vizuális arculatát Csillag Katalin építész tervezte, a 3H építészirodától megszokott lényegre törő, racionális stílusban. A látványt a trepnikből (bocsánat, raklapokból) épített posztamensekre fektetett nagy, informatív tablók uralják, melyek egy-egy épületet dokumentálnak a felépült 25-ből, rajzzal valamint korabeli és mostani állapotot mutató fotóval. Az építészeti kiállítások szokásos rajzos-fotós világát már a kipakolt bútorok is kellemesen oldják, de a fő poén a háttérben álló nagy fehér tömb: az egykori templomtér hátsó felében felépült az egyik típuslakás 1:1 méretarányú, bejárható makettje is. A helyiségekben a kor megszokott grafikájával a földre rajzolva a berendezési tárgyak szimbólumai, és egy-két valódi, eredeti bútordarab is; a korabeli típuskonyha, mely Magyarországon úttörő volt a maga nemében, lenyűgözően hiteles megereszkedett ajtajaival, leütött sarkaival.

E helyen mondok köszönetet Branczik Mártának, hogy publikálásra elküldte a kiállítás hivatalos sajtófotóit, melyeket F. Szalatnyay Judit készített. Én csak kis buta telefonos képeket csináltam a megnyitón, egyet-kettőt ezekből is beszúrok; meg két éve készült tetőtájképeimből is, melyeket a Kaszab-féle 15-emeletesek tetejéről lőttem. Az archív fotók Márton Lajos felvételei.

A tárlat 2011 december 4-ig tart nyitva a BTM Kiscelli Múzeumában. Szinte minden hétvégén van valamilyen kísérőrendezvény, részletes program a múzeum honlapján letölthető formátumban itt. Menjetek el, nézzétek meg, érdemes!

Irodalom:

Preisich Gábor: Budapest városépítésének története 1945-1990
Műszaki Könyvkiadó, 1998; p. 76.


Rados Jenő: Magyar építészettörténet
Műszaki Könyvkiadó, 1975; p. 362.

Vegyesbolt Mártélyon

Maradjunk még egy kicsit az apró Csongrád megyei falunál, Mártélynál. Ha, elhagyva a Holt-Tisza partján lassan enyésző üdülőterületet, átmegyünk a környék legmagasabb terepalakulatán, a töltésen, beérünk a tulajdonképpeni faluba. Kis település, néhány utcával, bár egykori művésztelepe kapcsán felkerült Magyarország kulturális térképére. A kilencvenes években "komoly" falufejlesztés is zajlott, a főutca mentén tucatnyi üzlethelyiséget alakítottak ki, melyek megmagyarázhatatlan módon az ország másik felében, Majkon található kamaldúli remeteség barokk épületegyüttesével mutatnak letagadhatatlan formai rokonságot, még véletlenül sem az alföldi, helyi hagyományokkal... Ezek mára, nagyrészt, üresen és elhagyatottan állnak a kialakult "főtéren". Nem úgy, mint a "falusi szentháromság", a templom, a kocsma (mely egyben horgászbolt is), és a vegyesbolt.

Ez utóbbi a mai poszt témája, a maga esetlen, mégis mára szerethetővé patinásodott "falusias" modern saroktömbjével. Tervezőjét szokás szerint nem sikerült megtalálni; a későmodern kor építészete sajnos igen rosszul dokumentált, már ami kívül esik az egykoron, a kortársak által sztárolt elit tervezők munkáin. A telepítés, az alaprajz sablonos, elnyújtott téglalap, hátsó traktusában az üzemi területtel, mely a főutca felé fordul rövidebb, karakteresebb homlokzatával, míg a kocsma mentén a vasútállomáshoz vezető keresztutcára néz a nagy üvegfelületekkel megnyitott eladótér, középen a bejárattal.

Hogy mitől érdekes ez a jelentéktelen kis falusi bolt? Meglepő, karakteres tömegformálásától, mely a főutca (a templomtól eltekintve) legfeltűnőbb házává teszi. A szikár téglalap-alaprajzra ugyanis kissé öncélúnak tűnő, hogy ne mondjam, modoros magastető került, a két traktust kihangsúlyozó töréssel és hosszanti bütüfallal. A funkció és a szerény bevilágítottság okán nehéz elképzelni, hogy a padlástérbe bármilyen hasznos helyiség került volna, így valószínűleg csupán formai játék eredménye a kétszer három sliccablak. Ezek célja valószínűleg csak annyi, hogy az eltolt nyeregtető eredményeképpen létrejött nagy oromfal egyhangúságát megtörjék; a homlokzati síkból nagyjából hatvan fokban kiforduló leskelődőablakoké épp úgy, mint lépcsősen eltolt magasságú társaiké a raktártraktus fölötti szakaszon.

 A furcsa tetőtömeg mellett a homlokzatok eltérő burkolatokkal való didaktikus tagolása is egyedivé teszi az üzletet. Az eladótér nagy felületen megnyitott homlokzatai vakoltak, míg a raktártraktus oromfali kivetülése barnás klinkertéglávál burkolt, zárt, markáns műkő ablakkeretekkel és a raktárajtó kapubélletté fejlesztett előtetőjével.

A furcsa kis épület összhatásán mára sokat rontanak a megváltozott eladótér-koncepció folytán bematricázott nagy ablakok, mégis egyedi, szerethető kis színfoltja az alföldi falunak. Meglepő, vernakulárisnak látszani akaró formálása még esetleg a közeli hódmezővásárhelyi Kultúrotthonnal is kapcsolatba hozhatja, barnás téglaburkolata, markáns műkő ablakkeretezései mindenképp. Hogy e külső jegyeit mire föl nyerte? Ha a negyvenes évek végén épült, talán a skandináv hatásnak, ha pár évvel később, akár a szocreálnak is köszönhetők e jegyek... Vagy netalán egy kései, hetvenes évekbeli házról van szó, éledező poszt-modern gondolkodással? Ki tudja? Tényleg, nem tudja valaki, mikor került ide...?

Egykori porcelángyári üdülő, Mártély

Mártély Csongrád megye apró faluja, mindjárt Hódmezővásárhely szomszédságában. A község melletti Tisza-holtág partján a hatvanas-hetvenes években élte virágkorát a környék üdülőparadicsoma: számtalan megyei vállalat, majd később magánszemélyek is építettek nyaralókat, üdülőket a "hullámtérbe", vagyis arra a területre, mely a tényleges meder és az árvízvédelmi töltés között terül el. Jellemző a lábakra állított építkezés (az évente általában tavasszal beköszöntő zöldár ezt indokolja is), de sok nagyobb üdülőegység épült töltésszerűen felmagasított terepre, vagy egyszerűen csak a talaj szintjére, vállalva az évenkénti elöntést.

Ez utóbbiak közül való az Alföldi Porcelángyár egykori üdülője is. Az anyacég, valamikor Magyarország szinte egyeduralkodó porcelán-, csempe-és szanitergyára mára több darabban, jellemzően multik kezén; a romladozó üdülő felújítása és fenntartása feltehetően nem fér bele a mai dolgozói szociális juttatásokba. Az épület földszintjét a néhány évvel ezelőtti, átlagosnál is keményebb árvíz alaposan megtépázta, azóta már csak szellemházként várja sorsa beteljesülését: mivel az ingatlant eladásra hirdeti a tulajdonos, a ház sorsa vélhetően megpecsételődött.

Tervezőjének személyét nem sikerült kiderítenem, ahogy a terezővállaltot sem. Ami biztos, hogy Szatmári Béla üvegművész 1976-ban készített valamilyen társművészeti alkotást a házra, talán a homlokzati burkolat egyedi csempéit tervezte, ez pontosan nem derül ki biográfiájából. Ez az adat nyújthat némi támpontot a tervezés és építés idejéhez is.

A ház szabályos görögkereszt alaprajzú. A belső udvar köré négy azonos nagyságú, kétszintes szárny szerveződik, épp csak annyival megnyújtva a majdnem négyzetes patiót, hogy a szárnyak közt ki lehessen látni a környező ártéri erdőre (mely egyébként meglehetősen tájidegen; a néhány évtizede telepített nyáras mára elöregedett, talán legközelebb több körültekintéssel fognak fásítani...). A szárnyak emeletén helyezkedtek el a lakószobák, a földszint három szárnyában voltak a közösségi terek, míg negyedikben a kiszolgáló- és vizeshelyiségek. A két szintet a belső udvarban corbusiánus, szoborszerű csigalépcső köti össze, oldva a merev szerkesztés keménységét.

A tartószerkezet meglehetősen attraktív, a szárnyak rövidebb oldali tömör, nyílás nélküli monolit vasbeton teherhordó falai lehetővé tették, hogy a hosszoldalak teljesen áttörtek lehessenek: a földszinti tereket üveg függönyfalak határolták a kert és az udvar felől is; bár a pár évvel ezelőtti nagy árvíz e falakat nyom nélkül eltüntette, az így létrejövő térfal-hiányok gyönyörűen mutatják, milyen lehetett, amikor szép időben az üvegek nagy részét kinyitva szinte fedett-nyitott terekké alakították a közösségi helyiségeket.

Az emeleti, kerti homlokzatok beton gerendákkal tagolt kvázi-függönyfalai a földszinti hártyák transzparenciáját idézik, a szállásfunkciónak megfelelően kissé zártabban. Míg a vasbeton harántfalak anyagszerűen, strukturált betonfelületükkel jelennek meg, a hosszoldalak nem üvegezett felületei az építtető cégre utalva egyedi, mintás kerámiaburkolatot kaptak.

Az épület szépen szimbolizálja a mártélyi üdülőterület lassú agóniáját. A terület közigazgatásilag nem a szomszédos faluhoz, hanem Hódmezővásárhelyhez tartozik, és bár szigorú természetvédelem alatt áll (a holtág vízivilágára, benne is elsősorban a visszatelepített hódokra való tekintettel), ez csöppet sem sarkallja a távoli önkormányzatot az egyébként meglévő szabályok, elsősorban a csendrendelet betartatására. A nagyvállalati üdülők fokozatos eltűnésével a magánnyaralók kerültek többségbe; de ezeket is lassanként elhagyják, ahogy a környék egyre inkább a közeli városok, HMVH és Szeged amolyan gőzleeresztő-helyévé válik. A terület utolsó, még talpon maradt kocsmája hétvégi nyárestéken a víz mellett kilométerekre elhallatszó tuctuc-mulatóssal árasztja el hajnalig az üdülőkörzetet. Ha véletlenül mégsem, a nyaralók valamelyikében biztosan akad egy nagyobb társaság, amelyik egyhetes ereszdelahajam-partival piheni ki a munka fáradalmait, ez pedig tartósan lehetetlenné teszi a papírvékony falú faházakban való éjszakai alvást... A csendrendelet betartatását, úgy tűnik, még az ország jelenleg talán legbefolyásosabb építésze, Makovecz Imre sem tudja kilobbizni, akinek jellegzetes népies-organikus nyaralója az egykori legelegánsabb helyen, a vízparti üdülősor szélén áll.

A Kútvölgyi Kórház egykori bölcsődéje

A SOTE Kútvölgyi Klinikájának együttese a Kútvölgyi út és Kútvölgyi lejtő közé ékelődő tortaszelet-alakú telken éles kontrasztot mutat a lejtő túloldalán fekvő Szent János Kórház hatalmas épületcsoportjával. A János első épületei a XIX. század végén, "borongós" eklektikus stílusban épültek, csupa téglaburkolat, rizalit, torony. A két világháború közt felhúzott újabb épületek is megkísérelték továbbvinni e hangulatot a modern építészet keretein belül, például a szülészeti épület, mely világos, egyszerű tömegformálású, de téglával burkolt homlokzatával inkább a "másik modernként" aposztrofált, Hajós Alfréddal, Kozma Lajossal fémjelzett skandinávos modern építészet képviselője.

Ezzel szemben a Kútvölgyi Kórház főépülete nem sokkal a második világháború előtt épült, finom római iskolás hatást mutat, mégis egyértelműen modern, világos, formálása a tömegek kompozíciójára épül; Csánk (Rottmann) Elemér, aki 1936-ban pályázaton nyerte a végül 1941-42-ben felépült épület tervezési megbízását, ezzel a házzal a későbbi bővítések modern világát determinálta.

A hatvanas évektől a Kútvölgyi amolyan "celebkórház" funkciót nyert, a BM és a Honvéd Kórház mellett itt gyógyították a rendszer számára fontos embereket, így nem véletlen, hogy a hetvenes években az ÁÉTV-t bízták meg rekonstrukciójával. A felújítás vezető tervezője V. Pázmándi Margit lett; ő tervezte a kórház fölött, a Kútvölgyi út nagy kanyarjában 1972-ben felépült bölcsődét is.

A hetvenes évek lassan eluralkodó modern sematizmusában, mely a kivitelező vállalatok nyomása és az átlagos megrendelők szűkös anyagi lehetőségei folytán egyre inkább átvette a helyet a hatvanas években még gyakoribb kreatív, egyedi építészeti teljesítményektől, a bölcsőde funkció - különösen ilyen illusztris környezetben - amolyan építészeti jutalomjátéknak számított, ahol a tervező számára megengedett volt érzékenyebb (gyerekbarátabb) építészeti nyelv használata, mégha ez a költségek emelkedésével is járt. Pázmándi pedig jól élt e lehetőséggel, a modern szerkesztést és kreatív tömegformálást jó oldotta az ezidőben szokatlan sátortetővel, téglaburkolattal.

Igaz, a magastetőnek ez esetben szigorú funkcionális okai vannak: a négy, egyenrangú szekcióba szervezett bölcsődei foglalkoztató a sátortető két szimetriatengelyén felhasítással keletkező oromfalak bevilágítóin keresztül kap indirekt, természetes bevilágítást. A ház e két furcsa, egymásra merőleges hasítékkal egy origami sótartóra hasonlít messziről. A foglalkoztatók földszinti tere két oldalon is üvegfallal kapcsolódik az udvarhoz, ezeket nagy kiállású eresz védi a túl erős napsugárzástól; az altatóteraszok fölé egykor kinyitható vászonárnyékolókat lehetett kifeszíteni.

Az épület tömegformálása és részletmegoldásai építésekor, 1972-ben is szokatlanok voltak. Nincs ez másképp ma sem; a Kútvölgyi út kanyarulatában izgalmas sziluettet rajzol a tető az évszázados fák ágainak textúrája elé, bármelyik irányból érkezünk is: azt mondhatnám, városképi jelentőségű épület, helyi viszonylatban mindenképpen.

A ház évek óta üres, és ahogy ilyenkor lenni szokott, lassan pusztul. A bölcsődei funkció még a 2000-es évek elején megszünt benne; az ingatlant privatizálták, mai tulajdonosa, úgy látszik, nem szán újra gyerekzsivajt az erre a célra kiválóan alkalmas falak közé. Ez azért szomorú, mert ahogy az országban mindenütt, a XII. kerületben is hiány van bölcsődei férőhelyekben, másrészt a meglévő bölcsik gyakran a célra teljesen alkalmatlan épületekben működnek.

Sajnos, a blogon egyre több olyan épületet mutatok be, amelyek építészeti értékeik ellenére is haldoklanak. Félő, hogy V. Pázmándi Margit bölcsődéje, mely ma is korszerűen tudná betölteni e funkciót, ha sorsában nem következik be változás, nemsokára az enyészetté válik.


Irodalom:

Preisich Gábor: Budapest városépítésének története 1945-1990
Műszaki Könyvkiadó, 1998; p. 138.

Ferkai András: Buda építészete a két világháború között
MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, 1995; p. 234-235.

OFF: Építészet a szépirodalomban 2.

Friedrich Dürrenmatt: Igazság-ügy

A következő poszt amolyan beszúrásféle. Tegnap fejeztem be egy Dürrenmatt könyvet, az Igazság-ügy címűt. Zseniális, mint amilyeneket F.D. általában írt, és van benne egy igen figyelemreméltó építészeti leírás.

A háború utáni modern svájci építészet amolyan jelkép volt itt, a vasfüggöny keleti oldalán. Referencia, vágyálom, viszonyítási pont. Ahogy a dániásoknak a skandináv építészet, későbbi műegyetemi évfolyamoknak a finn, a japán és a svájci dizájn voltak az istenei; monográfiák jelentek meg, a hazai minimalisták éjjel az ágyban, titokban nem Playboyt nézegettek, hanem svájci építészeti folyóiratokat. Tegyük persze mindjárt hozzá, hogy vigyázó szemeinket máig bizalommal emelhetjük Svájcra, a világ múló hóbortjai mintha lepattannának a derék svájciakról, minden mai építészhallgató minimum Peter Zumhtor nevét IQ-ból rávágja, ha a mai minimalista építészetről kell referálni.

A svájci minimálról beszélve pedig az építészeti teljesítmény mellett még egy dolog váltja ki örök irigységünket: a befogadó közeg. A vizuálisan felvilágosult építtető illetve használó közönség, akikről álmodozunk, midőn a magyar falusi polgármester második mondata az EU-s pályázatra tervezendő bölcsivel kapcsolatban, hogy jó-jó, legyen szép, meg modern, de azért ugye olyan mediterrán lesz, terrakotta vakolattal, armírozott sarkokkal és előre patinázott hullámcseréppel fedett alacsony hajlású sátortetővel...

És akkor itt ez az idézet Dürrenmatt-tól, aki a kívülről eszményi svájci társadalmat amúgy is minden ízében darabokra szedi és kifigurázza, nevetségessé teszi mindazokat az értékeket, melyeket mi innen nézve igazán irigyelünk...

[A főszereplő lecsúszott ügyvédet vendégül látja a gazdag, trendi sztárügyvéd, Stüssi-Leupin házában.]

"(...) két nap múlva fogadott jóval a városon kívül épült otthona lakószobájában. Ez utóbbi szó fordított túlzás, pontosabb a lakatlan csarnok. Négyzet alakú helyiség, hússzor (sic!) húsz méteresre becsülöm, három oldala üvegből, ajtó sehol sincs rajta, az egyik falon át régi városkára lát az ember, még megkímélte az autópálya, végtelen kocsioszlopok gördülnek keresztül rajta, s ezek valahogy elevenné, kísértetiessé teszik az alkonyi tájat, fénykígyók kúsznak az öreg falak közt kanyrgó erekben, a másik két üvegfalon át hátulról megvilágított vándorkövekre látni, soktonnás erratikus tömbökre, melyeket Mock (a történetben szereplő szobrász - Pp.) csak módjával munkált meg, gránitistenek, az ember előtt ők uralkodtak a földön, a mélyből ők rántották fel a hegységeket, ők szakították szét a földrészeket, monolitok, óriási falloszként vetették árnyékukat az üres csarnokba, ott ugyanis egy hangversenyzongorán kívül nem volt más, csak vele átlósan szemközt két klubfotel. A hangversenyzongora majdnem a bejárat előtt állt, az elgondolható legrosszabb helyen, egy falépcső mellett, amely galáriára vezetett fel, ott pedig több nem túl nagy szoba lehetett, hiszen idejövet a Porschéból egyemeletesnek láttam a házat, a városkából nézve pedig, úgy emlékszem, bungalónak tetszett.
(...) Milyen az idő?
- Főnös. Túl meleg ahhoz, hogy december van - feleltem. - Mint tavasszal.
- Nincs kedve kimenni?
- De igen.
- A "kimenni" talán nem épp ideillő szó - mondta, megnyomott egy gombot klubfotelja támláján, és a túlméretezett üvegfalak a földbe süllyedtek, a fényszórók kialudtak a vándorkövek mögött. Úgy ültünk a lebegő betonmennyezet alatt, mint a szabadban, csak az állólámpa világított meg minket.
Hivalkodó építmény, szólt házigazdám, maga elé bámulva. Úgy érzi itt magát, mintha a führer volna a birodalmi kancelláriában. De hát mint akar, Spät (a főszereplő lecsúszott ügyvéd - Pp.), aki sztárügyvéd, annak egy Van der Heussennal kell építtetnie, bár kedvére valóbb lenne a Füdlibürger Friedli. Ez a sors, ha divatba jön az ember. (...)"

(Friedrich Dürrenmatt: Igazság-ügy, 151-154. old., Magvető, 1987, ford.: Asztalos József)

Tudni kell még, hogy Dürrenmatt az ominózus könyvet bár csak 1985-ben fejezte be, azt 1956-tól kezdve írta, a fenti idézetet is az ötvenes évek milliőjében kell értelmezni. A külön pikantériája pedig a leírt épületnek számomra, hogy néhány éve, 2003-ban, amikor Graz volt Európa kulturális fővárosa, a Schlossberg tetején épült reprezentatív kávézó pályázatának nyertes (és megvalósult) épületét mintha Dürrenmatt regényéből koppintották volna: szinte láthatatlan, behúzott acél oszlopokra szerkeszett lapostető, hatalmas, alig osztott üvegekből épült hártyafallal, mely szép időben lefelé belecsusszant a padlóba.

Építészet és társművészet I. - Amerigo Tot

Mostanában bárhol jártam, late-modernre kívánkozó házakat látva mindig csak a gagyifotó üzemmóddal rendelkező telefon volt a zsebemben. Most hát ilyen poszt következik, a képek minőségéért a HTC optikája és butácska szoftvere a felelős...

Egy ködös novemberi alkonyatkor parkoltam le a gödöllői Szent István Egyetem központi épülete előtt. Régóta ismerem képről Amerigo Tot több emelet magas munkáját az aulában, most végre alkalmam volt élőben is megnézni; az aulában egy rendezvény miatt volt némi világítás ezen az őszi szombat estén, ez rávilágított arra a tényre, hogy A mag (első változatában A mag apoteózisa) szempontjából szörnyű az aula megvilágítása. Bár lehet, hogy van valamilyen alkalmasabb fényforrás erre a célra, amit nem használnak...

A látogatásnak külön aktualitást kölcsönzött, hogy a 100 éve, Tóth Imre néven született művész tiszteletére éppen Amerigo Tot emlékév van. Tot életrajzát e helyen nem is fejteném ki, mert a mellékelt linken minden információéhséget ki lehet elégíteni.

A mag lenyűgöző. Hatalmas, élettel teli, plasztikus, organikus struktúrája életet lehel az aula elegáns, letisztult, de szikár, merev terébe: kontrasztra épülő együttélésük szimbiózis, mindkét szereplő előnyére válik. Valami ilyesmire gondolok, ha a társművészet kifejezést hallom; építészet és képzőművészet egyenrangú, szerves egységére, mintahogy az általam amúgy nagyra tisztelt Jovánovics György új homlokzati munkájáról a Corvinus Egyetem új Duna-parti épületén semmiképpen sem ez jut eszembe - a plasztika és az épület között legföljebb annyi a látszólagos kapcsolat, hogy előbbinek épp annyi helyre volt szüksége, mint amennyi az utóbbin rendelkezésre állt, bár, hogy ezt a helyet a tervező ilyen célra szánta volna, annak semmi jele.

Ezzel szemben a Zöldy Emil Ybl-díjas építész által tervezett központi épület belső tere élettelen és sematikus lenne A mag nélkül, a plasztika szinte léptéktelenül hatalmas felszínét pedig az aula fegyelmezett arányrendszere, térbeli paszparuja helyezi emberi arányrendszerbe. Zöldy olaszországi tanulmányútja során találkozott Tot már megvalósult munkáival, és ezek nagy hatást gyakoroltak rá, így az aula tervezése során a hátsó falat úgy alakította ki, hogy az kifejezetten egy nagy műtárgy fogadására legyen alkalmas, melynek elkészítésére az ő javaslatára meg is bízták Totot. Így az 1969-ben épült központi aula nem is volt késznek tekinthető egészen 1983-ig, amikor falavatták A magot.

A központi épület fő szerkesztési elve valószínűleg a monumentalitás lehetett, a négy teljes és egy kisebb, tetőszintet magában foglaló épület viszonylag lapos lepényét Zöldy egy két emelet magas reprezentatív lépcsősor tetejére helyezte, hasonló hatást érve el így, mint V. Pázmándy Margit a váci úti pártházzal (ma Magyar Államkincstár). E merev, patetikus lépcsősort nagyon jó érzékkel oldották a későbbiekben öt nagy, szabálytalan alakú zöld folttal, melyből a két fölső vegetációval borított falú aknaként süllyed a lépcsősor szintje alá, míg az alsók csak a lépcső ferde síkjában elterülő füves mezők. Az épület homlokzatát akkor korszerűnek számító, függönyfalas szerkezettel alakították ki, ez mára kissé megkopott; egy a volt NDK nagykövetséghez hasonlóan értő rekonstrukció sokat fiatalíthatna a házon...