A Kútvölgyi Kórház egykori bölcsődéje

A SOTE Kútvölgyi Klinikájának együttese a Kútvölgyi út és Kútvölgyi lejtő közé ékelődő tortaszelet-alakú telken éles kontrasztot mutat a lejtő túloldalán fekvő Szent János Kórház hatalmas épületcsoportjával. A János első épületei a XIX. század végén, "borongós" eklektikus stílusban épültek, csupa téglaburkolat, rizalit, torony. A két világháború közt felhúzott újabb épületek is megkísérelték továbbvinni e hangulatot a modern építészet keretein belül, például a szülészeti épület, mely világos, egyszerű tömegformálású, de téglával burkolt homlokzatával inkább a "másik modernként" aposztrofált, Hajós Alfréddal, Kozma Lajossal fémjelzett skandinávos modern építészet képviselője.

Ezzel szemben a Kútvölgyi Kórház főépülete nem sokkal a második világháború előtt épült, finom római iskolás hatást mutat, mégis egyértelműen modern, világos, formálása a tömegek kompozíciójára épül; Csánk (Rottmann) Elemér, aki 1936-ban pályázaton nyerte a végül 1941-42-ben felépült épület tervezési megbízását, ezzel a házzal a későbbi bővítések modern világát determinálta.

A hatvanas évektől a Kútvölgyi amolyan "celebkórház" funkciót nyert, a BM és a Honvéd Kórház mellett itt gyógyították a rendszer számára fontos embereket, így nem véletlen, hogy a hetvenes években az ÁÉTV-t bízták meg rekonstrukciójával. A felújítás vezető tervezője V. Pázmándi Margit lett; ő tervezte a kórház fölött, a Kútvölgyi út nagy kanyarjában 1972-ben felépült bölcsődét is.

A hetvenes évek lassan eluralkodó modern sematizmusában, mely a kivitelező vállalatok nyomása és az átlagos megrendelők szűkös anyagi lehetőségei folytán egyre inkább átvette a helyet a hatvanas években még gyakoribb kreatív, egyedi építészeti teljesítményektől, a bölcsőde funkció - különösen ilyen illusztris környezetben - amolyan építészeti jutalomjátéknak számított, ahol a tervező számára megengedett volt érzékenyebb (gyerekbarátabb) építészeti nyelv használata, mégha ez a költségek emelkedésével is járt. Pázmándi pedig jól élt e lehetőséggel, a modern szerkesztést és kreatív tömegformálást jó oldotta az ezidőben szokatlan sátortetővel, téglaburkolattal.

Igaz, a magastetőnek ez esetben szigorú funkcionális okai vannak: a négy, egyenrangú szekcióba szervezett bölcsődei foglalkoztató a sátortető két szimetriatengelyén felhasítással keletkező oromfalak bevilágítóin keresztül kap indirekt, természetes bevilágítást. A ház e két furcsa, egymásra merőleges hasítékkal egy origami sótartóra hasonlít messziről. A foglalkoztatók földszinti tere két oldalon is üvegfallal kapcsolódik az udvarhoz, ezeket nagy kiállású eresz védi a túl erős napsugárzástól; az altatóteraszok fölé egykor kinyitható vászonárnyékolókat lehetett kifeszíteni.

Az épület tömegformálása és részletmegoldásai építésekor, 1972-ben is szokatlanok voltak. Nincs ez másképp ma sem; a Kútvölgyi út kanyarulatában izgalmas sziluettet rajzol a tető az évszázados fák ágainak textúrája elé, bármelyik irányból érkezünk is: azt mondhatnám, városképi jelentőségű épület, helyi viszonylatban mindenképpen.

A ház évek óta üres, és ahogy ilyenkor lenni szokott, lassan pusztul. A bölcsődei funkció még a 2000-es évek elején megszünt benne; az ingatlant privatizálták, mai tulajdonosa, úgy látszik, nem szán újra gyerekzsivajt az erre a célra kiválóan alkalmas falak közé. Ez azért szomorú, mert ahogy az országban mindenütt, a XII. kerületben is hiány van bölcsődei férőhelyekben, másrészt a meglévő bölcsik gyakran a célra teljesen alkalmatlan épületekben működnek.

Sajnos, a blogon egyre több olyan épületet mutatok be, amelyek építészeti értékeik ellenére is haldoklanak. Félő, hogy V. Pázmándi Margit bölcsődéje, mely ma is korszerűen tudná betölteni e funkciót, ha sorsában nem következik be változás, nemsokára az enyészetté válik.


Irodalom:

Preisich Gábor: Budapest városépítésének története 1945-1990
Műszaki Könyvkiadó, 1998; p. 138.

Ferkai András: Buda építészete a két világháború között
MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, 1995; p. 234-235.

OFF: Építészet a szépirodalomban 2.

Friedrich Dürrenmatt: Igazság-ügy

A következő poszt amolyan beszúrásféle. Tegnap fejeztem be egy Dürrenmatt könyvet, az Igazság-ügy címűt. Zseniális, mint amilyeneket F.D. általában írt, és van benne egy igen figyelemreméltó építészeti leírás.

A háború utáni modern svájci építészet amolyan jelkép volt itt, a vasfüggöny keleti oldalán. Referencia, vágyálom, viszonyítási pont. Ahogy a dániásoknak a skandináv építészet, későbbi műegyetemi évfolyamoknak a finn, a japán és a svájci dizájn voltak az istenei; monográfiák jelentek meg, a hazai minimalisták éjjel az ágyban, titokban nem Playboyt nézegettek, hanem svájci építészeti folyóiratokat. Tegyük persze mindjárt hozzá, hogy vigyázó szemeinket máig bizalommal emelhetjük Svájcra, a világ múló hóbortjai mintha lepattannának a derék svájciakról, minden mai építészhallgató minimum Peter Zumhtor nevét IQ-ból rávágja, ha a mai minimalista építészetről kell referálni.

A svájci minimálról beszélve pedig az építészeti teljesítmény mellett még egy dolog váltja ki örök irigységünket: a befogadó közeg. A vizuálisan felvilágosult építtető illetve használó közönség, akikről álmodozunk, midőn a magyar falusi polgármester második mondata az EU-s pályázatra tervezendő bölcsivel kapcsolatban, hogy jó-jó, legyen szép, meg modern, de azért ugye olyan mediterrán lesz, terrakotta vakolattal, armírozott sarkokkal és előre patinázott hullámcseréppel fedett alacsony hajlású sátortetővel...

És akkor itt ez az idézet Dürrenmatt-tól, aki a kívülről eszményi svájci társadalmat amúgy is minden ízében darabokra szedi és kifigurázza, nevetségessé teszi mindazokat az értékeket, melyeket mi innen nézve igazán irigyelünk...

[A főszereplő lecsúszott ügyvédet vendégül látja a gazdag, trendi sztárügyvéd, Stüssi-Leupin házában.]

"(...) két nap múlva fogadott jóval a városon kívül épült otthona lakószobájában. Ez utóbbi szó fordított túlzás, pontosabb a lakatlan csarnok. Négyzet alakú helyiség, hússzor (sic!) húsz méteresre becsülöm, három oldala üvegből, ajtó sehol sincs rajta, az egyik falon át régi városkára lát az ember, még megkímélte az autópálya, végtelen kocsioszlopok gördülnek keresztül rajta, s ezek valahogy elevenné, kísértetiessé teszik az alkonyi tájat, fénykígyók kúsznak az öreg falak közt kanyrgó erekben, a másik két üvegfalon át hátulról megvilágított vándorkövekre látni, soktonnás erratikus tömbökre, melyeket Mock (a történetben szereplő szobrász - Pp.) csak módjával munkált meg, gránitistenek, az ember előtt ők uralkodtak a földön, a mélyből ők rántották fel a hegységeket, ők szakították szét a földrészeket, monolitok, óriási falloszként vetették árnyékukat az üres csarnokba, ott ugyanis egy hangversenyzongorán kívül nem volt más, csak vele átlósan szemközt két klubfotel. A hangversenyzongora majdnem a bejárat előtt állt, az elgondolható legrosszabb helyen, egy falépcső mellett, amely galáriára vezetett fel, ott pedig több nem túl nagy szoba lehetett, hiszen idejövet a Porschéból egyemeletesnek láttam a házat, a városkából nézve pedig, úgy emlékszem, bungalónak tetszett.
(...) Milyen az idő?
- Főnös. Túl meleg ahhoz, hogy december van - feleltem. - Mint tavasszal.
- Nincs kedve kimenni?
- De igen.
- A "kimenni" talán nem épp ideillő szó - mondta, megnyomott egy gombot klubfotelja támláján, és a túlméretezett üvegfalak a földbe süllyedtek, a fényszórók kialudtak a vándorkövek mögött. Úgy ültünk a lebegő betonmennyezet alatt, mint a szabadban, csak az állólámpa világított meg minket.
Hivalkodó építmény, szólt házigazdám, maga elé bámulva. Úgy érzi itt magát, mintha a führer volna a birodalmi kancelláriában. De hát mint akar, Spät (a főszereplő lecsúszott ügyvéd - Pp.), aki sztárügyvéd, annak egy Van der Heussennal kell építtetnie, bár kedvére valóbb lenne a Füdlibürger Friedli. Ez a sors, ha divatba jön az ember. (...)"

(Friedrich Dürrenmatt: Igazság-ügy, 151-154. old., Magvető, 1987, ford.: Asztalos József)

Tudni kell még, hogy Dürrenmatt az ominózus könyvet bár csak 1985-ben fejezte be, azt 1956-tól kezdve írta, a fenti idézetet is az ötvenes évek milliőjében kell értelmezni. A külön pikantériája pedig a leírt épületnek számomra, hogy néhány éve, 2003-ban, amikor Graz volt Európa kulturális fővárosa, a Schlossberg tetején épült reprezentatív kávézó pályázatának nyertes (és megvalósult) épületét mintha Dürrenmatt regényéből koppintották volna: szinte láthatatlan, behúzott acél oszlopokra szerkeszett lapostető, hatalmas, alig osztott üvegekből épült hártyafallal, mely szép időben lefelé belecsusszant a padlóba.

Építészet és társművészet I. - Amerigo Tot

Mostanában bárhol jártam, late-modernre kívánkozó házakat látva mindig csak a gagyifotó üzemmóddal rendelkező telefon volt a zsebemben. Most hát ilyen poszt következik, a képek minőségéért a HTC optikája és butácska szoftvere a felelős...

Egy ködös novemberi alkonyatkor parkoltam le a gödöllői Szent István Egyetem központi épülete előtt. Régóta ismerem képről Amerigo Tot több emelet magas munkáját az aulában, most végre alkalmam volt élőben is megnézni; az aulában egy rendezvény miatt volt némi világítás ezen az őszi szombat estén, ez rávilágított arra a tényre, hogy A mag (első változatában A mag apoteózisa) szempontjából szörnyű az aula megvilágítása. Bár lehet, hogy van valamilyen alkalmasabb fényforrás erre a célra, amit nem használnak...

A látogatásnak külön aktualitást kölcsönzött, hogy a 100 éve, Tóth Imre néven született művész tiszteletére éppen Amerigo Tot emlékév van. Tot életrajzát e helyen nem is fejteném ki, mert a mellékelt linken minden információéhséget ki lehet elégíteni.

A mag lenyűgöző. Hatalmas, élettel teli, plasztikus, organikus struktúrája életet lehel az aula elegáns, letisztult, de szikár, merev terébe: kontrasztra épülő együttélésük szimbiózis, mindkét szereplő előnyére válik. Valami ilyesmire gondolok, ha a társművészet kifejezést hallom; építészet és képzőművészet egyenrangú, szerves egységére, mintahogy az általam amúgy nagyra tisztelt Jovánovics György új homlokzati munkájáról a Corvinus Egyetem új Duna-parti épületén semmiképpen sem ez jut eszembe - a plasztika és az épület között legföljebb annyi a látszólagos kapcsolat, hogy előbbinek épp annyi helyre volt szüksége, mint amennyi az utóbbin rendelkezésre állt, bár, hogy ezt a helyet a tervező ilyen célra szánta volna, annak semmi jele.

Ezzel szemben a Zöldy Emil Ybl-díjas építész által tervezett központi épület belső tere élettelen és sematikus lenne A mag nélkül, a plasztika szinte léptéktelenül hatalmas felszínét pedig az aula fegyelmezett arányrendszere, térbeli paszparuja helyezi emberi arányrendszerbe. Zöldy olaszországi tanulmányútja során találkozott Tot már megvalósult munkáival, és ezek nagy hatást gyakoroltak rá, így az aula tervezése során a hátsó falat úgy alakította ki, hogy az kifejezetten egy nagy műtárgy fogadására legyen alkalmas, melynek elkészítésére az ő javaslatára meg is bízták Totot. Így az 1969-ben épült központi aula nem is volt késznek tekinthető egészen 1983-ig, amikor falavatták A magot.

A központi épület fő szerkesztési elve valószínűleg a monumentalitás lehetett, a négy teljes és egy kisebb, tetőszintet magában foglaló épület viszonylag lapos lepényét Zöldy egy két emelet magas reprezentatív lépcsősor tetejére helyezte, hasonló hatást érve el így, mint V. Pázmándy Margit a váci úti pártházzal (ma Magyar Államkincstár). E merev, patetikus lépcsősort nagyon jó érzékkel oldották a későbbiekben öt nagy, szabálytalan alakú zöld folttal, melyből a két fölső vegetációval borított falú aknaként süllyed a lépcsősor szintje alá, míg az alsók csak a lépcső ferde síkjában elterülő füves mezők. Az épület homlokzatát akkor korszerűnek számító, függönyfalas szerkezettel alakították ki, ez mára kissé megkopott; egy a volt NDK nagykövetséghez hasonlóan értő rekonstrukció sokat fiatalíthatna a házon...

Cimbalom utcai református nyugdíjasház és templom

E blog indításakor nem számítottam rá, hogy 1980 utáni ház is elő fog itt fordulni. A II. kerületi Pusztaszeri úton, az MTA-KKKI fotózása közben azonban szemembe ötlött az út túloldalán álló épület; s mert legutóbb a budai hegyvidék későmodern-kori társasházas beépítéséről írtam, ide kívánkozik, bár nem társasház a szó hagyományos értelmében.

A hetvenes évek vége felé egy Erdélyből ideszármazott református asszony, Fésűs Imréné felajánlotta vagyonát és telkét az egyháznak templom építésére. 1980-ban meg is tervezte az épületet Szabó Iván építész, aki 1970-ben Ybl Díjat kapott a szombathelyi Isis Hotel tervezéséért, majd ugyenebben az évben megkezdődött a kivitelezés is Szabó István szintén Ybl-díjas építész, a templomépítészet akkori egyik legavatottabb szakértőjének műszaki vezetése mellett. Az 1983-ban átadott épület földszintjén kapott helyet a puritánságában is szép, egyszerű templomtér, felsőbb emeletein pedig nyugdíjas református lelkészek számára helyeztek el lakásokat.

A ház formavilága egyszerre tükrözi tervezőjének modern attitűdjét, és reflektál a kor átmeneti jellegére, amikor több évtizedes lemaradással Magyarországon is szélesebb körben kezdett elterjedni a posztmodern építészet. Ezzel együtt mentes a formák tobzódásától vagy historizáló építészeti elemek megidézésétől; csak az összetett tömegképzésű magastető és a templom funkcióra utaló torony-szerű tömeg félnyereg-teteje okán gondolhatjuk, hogy nem a klasszikus későmodern időszakban született.

Ami a homlokzatképzést és a részleteket illeti, a klasszikus modern skandináv építészetttel való rokonsága tűnik szembe. A vörös klinkertégla-burkolat és az azt tagoló nyersbeton tektonikus elemek (áthidalók, kiváltók, oromfalszegélyek, erkélylemezek- és mellvédek) , melyeket - valószínűleg később - szürke betonfestékkel festettek át, kedvenc vesszőparipámmal, a dániás építészek életművével hozhatják kapcsolatba a házat. E kötődés, bár nem triviális, mégis halványan kimutatható. A '29-es születésű Szabó Iván 1955-ben diplomázott a BMÉ-n, majd néhány év Közép-tanszékes tanársegédkedés után 1963-tól a TTI-ben dolgozott Callmeyer Ferenc műtermében. Mestere, Callmeyer viszont idősebb Janáky István mellett tanulta a szakmát, aki, lévén Jánossy György munkatársa volt a hódmezővásárhelyi Kultúrotthon tervezésekor, már kapcsolatba hozható a Dániásokkal. Hogy ez az áttételes tudásanyag motiválta-e Szabót, vagy egyéb hatások, szándékok, ma már nem kideríthető, mert az építész néhány évvel ezelőtt, 2006-ban elhunyt.

A Cimbalom utcai templom utóéletéről még elmondható, hogy a gyülekezet a 2000-es években az épület kertjében fa haranglábat építtetett, mely aránylag visszafogott, modern formájával nem üt el lényegesen az épülettől. Szintén mostanság került székelykapu is az utcai kerítésbe.


Irodalom: Székely Imre: Templomaink (Budai Polgár Könyvek, 2000)

Árnyas úti lakóház

A XII. kerületi Árnyas út egykor csöndes, erdős utca volt, ma a Budakeszi út elkerülésére szolgáló egérútként naponta autók százai (ezrei?) zötyögnek végig kátyúin és fekvőrendőrein. Ennek ellenére klasszikus hegyvidéki kertvárosi környék, abból a fajtából, ahol a pompás századfordulós villák valaha hatalmas kertjeit a hatvanas, hetvenes években zsebkendőnyi telkekre parcellázták, és háromszintes szürke kockatársasházakkal zsúfolták tele. Bár az egykorvolt gyömölcsösöket, pagonyokat akkor tarra vágták, az elmúlt harminc-negyven évben újra felnőttek a fák, jótékony zöld függöny mögé rejtve a többségükben sematikus, építészeti értéket még véletlenül sem hordozó társasházakat (hacsak az általában jól szervezett, világos alaprajzot nem soroljuk ide).

A budai hegyvidéknek, mint Budapest tüdejének ez az intenzív be- (sokak szerint túl-) építése már az építkezésekkel párhuzamosan is sok vitát gerjesztett. Osskó Judit "Unokáink is látni fogják" című tévéműsorának 1974. szeptember 24-i adásában részletesen foglalkozott a témával, amint az a műsorok nyomán készült, azonos című könyvből (1) is kiderül. Mindenesetre, a Nagy-Budapest létrejöttét követő első Általános Rendezési Terv (1960) jelentős számú lakás építését célozta meg a városban, úgy, hogy a beépített terület ne növekedjen; ezt magas, telepszerű beépítésekkel látták megvalósíthatónak. Foglalkozott az ÁRT a budai zölterületek, zöld folyosók megtartásával is. A második ÁRT (1970) már konkretizálta azokat a területeket a budai hegyvidéken, ahol magas, pontházas (lakótelep-szerű) ill. intenzív társasházas ("laza városias") beépítés volt a cél. (2) A korabeli szakma a modern elvek szellemében alapvetően az előbbit preferálta, Corbu pontházait vízionálva a hegyvidéki erdők közé. Létre is jött néhány jellemző példa, mint a Törökvészi út és Kapy utca kereszteződésében vagy a Budakeszi út mentén a Európa Szálló tövében álló középmagas pontházak.

Ennek ellenére a '70-es évektől szinte egyeduralkodóvá váltak a zsebkendőnyi telken álló 6-12 lakásos, fogatolt, földszint+kétemeletes kockatársasházak. Ezek építéséhez elég volt egy ügyvéd által összetákolt építtető közösség, egy gyorsan és olcsón összedobott terv, és már készült is a jellemzően silány kivitelezési minőségű, lehangoló kockaház. Ezért is emelte ki Osskó Judit műsorában azokat a példákat, melyek a tendenciával szembemenve magasabb építészeti színvonalú, akkor korszerűnek tartott beépítésű házakat eredményeztek, legyenek azok akár magasabb, kis területhasználat mellett nagyobb zöld kertet meghagyó telepes projektek, vagy a hegyoldal sziluettjét követő teraszházak.

És itt kerül a képbe az Árnyas út. Az együttest, melyet sétáim során magam is újra meg újra megnéztem, Osskó is a pozitív példák közt hozza. A környezeténél kissé magasabb (4-5 szintes), H-alakú, de nem gangos, hanem 12-fogatú telep az Árnyas út és a rá merőleges, nemrég Sztehlo Gáborról elnevezett kis köz sarkán koncentrálódik, így a telek felső részén nagy, zöld kert jön létre.


Nagyobb térképre váltás

Messziről feltűnik a házak részletképzése is. A mélykék, domborúmintás, mázaskerámia lábazat, mely a felsőbb szinteken is visszaköszön, az erkélyek mellvédjét képező előregyártott, egyedi megjelenésű műkő elemek, és az ezek formájára visszautaló szerelt korlátelemek a bütühomlokzatokon, vagy a markáns vízköpők mind-mind a tervező, Vadász György szobrászathoz, plasztikus formáláshoz való vonzódásának bizonyítékai.

Az együttes messze megelőzte a korát, a nemzetközi későmodern sematizmusból való kiútkeresése tükröződik rajta, még akkor is, ha az Árnyas út felőli képen jelentősen ront a garázssor végtelen kígyója. Igaz, ezt is megpróbálták humánusabbra formálni az egységek "játékos" ugráltatásával, mégis ez uralja az utcaképet a mélyen beleékelődő, beton dongával fedett, kovácsoltvas kapu helyett.


(1) Unokáink is látni fogják
szerk.: Osskó Judit
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1978

(2) Dr. Izsák Éva – Dr. Probáld Ferenc
Klimatikus környezet és városfejlesztés Budapesten
itt a weben

Magasház Újpalotán

Az Újpalotai Magasház kellő távlatból nézve ikon-szerűen emelkedik ki az újpalotai lakótelep öt- és tízemeletes paneljainak tengeréből. Mégsem annyira szembeötlő, a hetes busz például annyira közel megy el hozzá, hogy régebben mindig csak a lábát láttam, ha elmentem mellette; a közelben lakó rokonaim is a lakótelep sarkán álló, kockásra festett "pepita-házat" határozták meg tájékozódási pontként, ha hozzájuk mentem. Pedig a tizenöt emeletes torony nem csak mérete okán, hanem egyedi építészeti és mérnöki megoldásai miatt is figyelemre méltó.

A hetvenes évek első felében felépült lakótelep vízellátását ugyanis úgy látszott a legegyszerűbbnek megoldani, hogy a maximum tízemeletesek közé építenek egy másfélszer magasabb toronyházat, a tetején víztartállyal. Szerencsére, a generáltervező Típustervező Intézet (TTI) és a víztorony okán tervező Mélyépterv mérnökcsapata a kor jeles építészével, Tenke Tiborral egészült ki, aki az épület építészeti megjelenéséért felelt. A ház aránylag rövid idő, egy év alatt épült fel 1975-ben.

A paneles építésmód miatt (is) sematikus lakótelepi házak közül már pusztán építéstechnológiája miatt is kilóg a toronyház, ugyanis csúszózsalut alkalmaztak; ez, hasonlóan a budafoki magasházakhoz, itt is egyedi megjelenést kölcsönöz, az építésmód sajátosságaiból fakadó építészeti jegyek (a házon végigfutó, függőleges pengeélek, szabadabb - esetenként íves - alaprajzi formálás, a panelhézagok elmaradása miatti egységes, monolitikus tömbszerűség) egyedi építészeti arculat megteremtésére adtak lehetőséget Tenke számára.

Egyéb érdekességei is vannak a háznak: a víztartályok alatti legfelső lakószinten kétszintes, nagy belmagasságú, északra nagy üvegfelületekkel megnyitott műteremlakások kaptak helyet. A ház vertikális tagolásának pedig érdekes, kissé feszült ellenpontot adnak a loggiák, melyeket a csúszózsalus építésmódnak némiképp ellentmondó módon, utólagos acélkonzolok segítségével lógattak ki a lakások elé. A bejárati előtető hatalmas, szélein ívesen kiforduló konzolja pedig egyenesen luxusszámba ment a kor lakóház-építészetében.

Bár nem tartozik szigorúan véve a budapesti városrendezési koncepció jegyében épült magasházak közé, az Újpalotai Magasház hasonló városképi funkciót tölt be, mint a SOTE magasháza a Nagyvárad téren, vagy a TB székház a Róbert Károly körút és a Váci út metszéspontjában. Ahogy Virág Csaba szokta mondogatni, a panellakótelepek "övsömöre" elrontotta, értelmezhetetlenné tette a pesti oldal drámai aréna-szerűségét, mely a budai magas pontokról kirajzolódott egykor: "színpad" a Duna, mögötte a Vár és a Gellért-hegy díszleteivel, a nézőteret a pesti főutak sugaras-gyűrűs rendszere rajzolta ki, térfalait a Gödöllői-dombság ködbe vesző lankái. A hatvanas-hetvenes évek városépítészei úgy gondolták, hogy ebből az elveszett "tájképből" visszadhatnak valamit a paneltengerbe vesző külső körút mentén, mintegy ívet kirajzoló leszúrt magasházak gesztusaival, melyek e külső ív és a kifelé vezető sugarak metszéspontjait jelölték volna ki. A nagyratörő koncepcióból végül csak a bekezdés elején említett két toronyház épült meg. Napjaink magasház-vitájában viszont valószínűleg innét eredeztethető az a középutasnak mondható elképzelés, mely megengedné ugyan Budapesten felhőkarcolók építését, de csak a Róbert károly - Hungária gyűrűn kívül.

Kik azok a "dániások"?

(Jánossy György)

A második világháború vége felé, amikor a német hadvezetés már egyre inkább számolt a katonai vereség lehetőségével, de talán még hittek benne, hogy meg lehet úszni a totális összeomlást, mérnökhallgatók egy részét próbálták átmenteni Németországba, abban a reményben, hogy a birodalom központja a csatlósországok elvesztését túlélheti, és akkor szükség lesz az újjáépítéshez fiatal mérnökökre. (Legalábbis ez volt a félhivatalos verzió, sokak szerint azonban csak lövészárok-tölteléknek volt rájuk szükség...)

A Műegyetemről egy majdnem teljes évfolyamot vittek el, köztük építészek tucatjait is. Hónapokon keresztül vándoroltak Németország felé, közben hetekig egy-egy útba eső falu tornatermében vagy csűrében folyt a tanítás, a kísérő tanárok vezetésével. A háború utolsó hetei viszonylag szerencsésen, valahol német területen érték őket. Ekkor a társaság két részre szakadt; a "déli vonat" utasai Dél-Európa felé vették útirányukat, míg az "északi vonaton" utazók végül Dániában kötöttek ki (ezen utazott az építészek nagy többsége is).

Dániában hivatalosan hadifoglyoknak tekintették őket, de az eleinte zárt tábor kapui hamar megnyíltak, ki-ki megpróbált munkát találni és pénzt keresni. A szerencsésebbek építészirodákban kaptak munkát (Farkasdy Zoltán például Jörn Utzon mellett), itt tanulták azt, amit aztán hazatérésük után kamatoztatva "dániás magyarokká" váltak. Nem mindegyikük tért persze haza, a "szabaduláskor" többen maradtak, többen meg Nyugat-Európa, Amerika felé vették az utat.

(Farkasdy Zoltán)

A "déli vonat" utasai nem voltak ilyen szerencsések, a vonatot a háború utolsó napjaiban amerikai légitámadás érte; jónéhány műegyetmista diák és tanár halálát okozva.

A témát több könyv is feldolgozta, én Bartha Tibor (1) beszámolóját olvastam, rajta kívül Madaras Jenő is leírta emlékeit (2); Palasik Mária végül történészi igénnyel is feldolgozta a témát (3). Ezek alapján pedig Papp Gábor Zsigmond két nagyon szép dokumentumfilmet is leforgatott (4), (5).

A "dániások" hazatértük, 1946 után megtermékenyítően hatottak a háború pauzája után újjáéledő hazai modern építészetre. A legismertebb dániások közé tartozott például Farkasdy Zoltán és Jánossy György.

(1) Bartha Tibor: Szia Madár: a Műegyetem építészmérnök hallgatóinak ödisszeája a második világháborúban, Koppenhága, [Szerző K.]

(2) Madaras Jenő: Hamvazószerda [1993]

(3) Palasik Mária: A Műegyetemisták Odüsszeiája 1944-1946 [Műegyetemi Kiadó, 2007]

(4) Hamvazószerda, színes magyar dokumentumfilm, Papp Gábor Zsigmond, 64 perc, 2004.
Közreműködők: Kajtár Lajos, Kerekes Szilárd, Kovács László, Madaras Jenő, Madaras Jenőné

(5) Menekülő egyetem, magyar dokumentumfilm, Papp Gábor Zsigmond, 52 perc, 2005.
Közreműködők: Adamis Géza, Bartha Tibor, Dénesi Ödön, Dragonits Tamás, Hanusz András