Vasútállomás és posta Révfülöpön - későmodern építészet és regionális tervezés a Balaton mellett

 

A late-modern blog kiruccant a Balatonra. Ahogy már régóta mindig, az északi partra, a Káli-medencében rejtőző, nyugodt bázissal. Ahol ugye nem sok említésre méltó későmodern építészeti emlék van... Van viszont Révfülöpön, ahol a 60-as évek és a késő Kádár-kor is markánsan képviselteti magát.

fotó: MTI / H. Szabó Sándor

Rémisztő Révfülöp mai arca, amivel a 71. út felé fordul: az egykori, szebb napokat látott üdülőhely, ami a Monarchia alatt épp csak elkezdett városiasodni arányos, szép kis egy-két szintes középületekkel, ma egy gagyi vurstli. Kis szálló a központban elétákolt igénytelen fa árkáddal, provinciális, bitumenes zsindely-fedésű "mediterrán" tetővel felismerhetetlenné maszkírozott főutcai villa, aminek előkertjét betonacélból hegesztett, ponyvatetős kereskedelmi létesítményként (nem) funkcionáló kutrica foglalja el. A település origójában, a korzón, a híres móló tövében, a patinás cukrászda körül rákos burjánzásnak indultak a tüzép-barokk szaletlik, kínai szuvenírrel, jóslóautomatával, párszáz forintért egy percig gyereket rázó blődségekkel. A hangulatos, platános parti sétány a néhány éve rehabilitált rózsakerttel és az apró játszótérrel szinte észrevétlen marad a sufniáradat háta mögé zárva. Látlelet ez napjaink Balatonjáról: mind cseppben a tenger, úgy tükröződik benne az az ország vizuális kultúrája.

fotó: Google Street View

Pedig nem volt ez mindig így, és nem kell a "boldog békeidőkig" visszamenni időben, hogy más minőséget találjunk. Az Építésügyi Minisztérium (mert akkor még ilyen is volt...) a világ legelső regionális tervét rendelte meg 1957-ben a VÁTI elődjében, a VÁROSTERV-ben dolgozó Farkas Tibortól. Abban az időben még nem létezett ilyen tervműfaj, a nagyobb településekre rendezési tervek készültek. Ez volt az első alkalom, hogy valaki (talán Granasztói Pál, a hazai építészeti irodalom egyik legnagyobb alakja, aki ez idő tájt épp a minisztérium illetékes főosztályán dolgozott) felismerte, hogy a magyar tenger körüli településeket nem elszigetelt entitásokként kell kezelni, hanem a tó teljes térségére kiterjedő, komplex rendezési (ma inkább fejlesztésinek mondanánk) tervvel kell megalapozni a térség jövőjét.

forrás: www.6b.hu

A munka akkor szokatlan szellemi erőforrásokra támaszkodhatott: a tervet jegyző Farkast a Balaton főépítészének nevezték ki, Balatoni Intéző Bizottság alakult (főmérnökök Polónyi Károly és Bérczes István), a minisztérium főmérnöke (Kisléghi Nagy István) is szerepet vállalt a folyamatban. A MÉSZ szervezésében több tucat építész (köztük dániások is, Farkasdy Zoltán és Dragonits Tamás), a kor nagyjai vállaltak patronáló szerepet egy-egy településen. Jellemzően olyan szakemberek, akik helyismerettel, kötődéssel bírtak az adott helyen. Emellett a Műegyetem tervezési tanszékei féléves feladatnak adtak ki számtalan tervezési munkát, így biztosítva friss szellemi muníciót a projekthez. A BIB különlegesnek számító jogköröket kapott: a különböző minisztériumok beruházásában készülő projekteket koordinálta, és biztosította illeszkedésüket a tervhez. Emellett mintegy zsűriként az érintett terület összes engedélykérelme befutott hozzájuk, melyeket átnéztek, és ha szükséges volt, a mentori rendszer segítségével javították, átdolgozták azokat.

forrás: www.6b.hu

1957-58-ban készült az anyag, melyet szerzője tervvázlatként nevezett, hiszen annyira kialakulatlan volt a feladattípus, hogy a metodika is menet közben született. A munka részletes ismertetését itt mellőzöm, hiszen Marton Rozália, a MOME DLA hallgatója Turányi Gábor témavezetése mellett elkezdte feldolgozni, és első, a neten is hozzáférhető publikációja a blog kereteinél és lehetőségeinél sokkal teljesebb képet ad a tervről.

forrás: www.6b.hu

Azt azért ki kell emelni, hogy a tervet a gyakorlat igazolta, amikor 1963-ban a Minisztertanács határozatban erősítette meg, már fél évtizede "működött". Ami pedig igazán emlékezetessé teszi, az az azóta is egyedülálló nemzetközi elismerés, mellyel az UIA kongresszusa elismerte az úttörő kezdeményezést, és annak megvalósítását: az szervezet egyik első elnökéről elnevezett Sir Partick Abercrombie-díjjal jutalmazták a Balatoni Regionális Tervet. Ezt a díjat 1961-ben a kiemelkedő település- és területfejlesztési tervek díjazására hozták létre. Persze Farkast nem engedték ki a nemzetközi díjátadóra, apja '56-os szereplése miatt megbízhatatlan elemnek számított, helyette inkább állami potentátok parádéztak az ünnepségen.

Visszatérve Révfülöpre: a terv szellemiségében épült fel a település új vasútállomás-épülete 1966-ban. Ráadásul nem a kor valamelyik sztárépítészétől származik a terv, hanem Takács Andrástól, akiről alig lehet valamit tudni: vasútállomásokat tervezett országszerte, talán a MÁVTI-ban, bár ez utóbbi csak feltételezés. 1970-ben Kisvárda historizáló indóházát építette át és bővítette még szintén modern szellemben, míg az 1987-ben átadott villányi vasútállomás épülete már átmenetet képez feszes modern szerkesztésével, de hatalmas, Kós Károly-i nyeregtetejével.

A Regionális terv egyik erénye épp ez: nem a kor menő tervezőit juttatta újabb munkákhoz, bár egy-egy kimagasló jelentőségű, jelkép értékű feladat nekik is jutott. Wettstein Domonkos honlapján jó néhány látható ezek közül. A mentori rendszeren keresztül minden tervező szakmai segítséghez, konzultációs lehetőséghez jutott. Azt nem tudjuk, a révfülöpi állomásépület végső formájában mennyi szerepe van a tervezőnek vagy az esetleges mentornak, mindenesetre a végeredmény egy kor a lehetőségekhez képest magas színvonalú építészeti emléke.

Az összetett épületegyüttes világosan tagolt: a fő, nagy belmagasságú épülettömeg messziről mutatja az általa befogadott funkció relatív fontosságát, ez a várócsarnok. Építészeti részleteiben, nagyvonalú tartószerkezetével és anyaghasználatával aláhúzza a közösségi használatot, míg a mellé toldott irodaszárny földszintes, lukarchitektúrás tömegét rusztikus kőburkolat segít a balaton-felvidéki építészeti léptékhez kapcsolni.

Kevésbé sikerült része az épületnek a főút felé forduló homlokzat. Alárendelt, mint egy ipari épület hátsó homlokzata, bár a magas kémény városépítészeti hangsúlyt próbál teremteni, zártsága nem segít az épületnek a településszövethez való integrációban. Hiába van a várócsarnoknak utcai bejárata, az egész épület inkább arra készteti a használókat, hogy nyugat felől a csarnokot megkerülve, az utcáról közvetlenül a peronra menjenek, illetve itt hagyják el az állomás területét. Ezzel együtt is a ház a hatvanas évek hazai modern építészetének jó színvonalú képviselője.

A posta épülete feljebb, a domboldalban fekszik, meglehetős szerencsétlen településszerkezeti kapcsolattal, városépítészetileg érzéketlenül a faluszövetbe vágva. Igazi hetvenes évek-beli hangulat, előregyártott homlokzati elemek, a környékétől idegen tömeg. Kiválóan példázza a modern építészet kései, elidegenedett időszakát. Persze, a kor ismerője felfedezhet rajta néhány csomópontot, ami tervezője erőfeszítésit mutatja, hogy valami egyedit próbáljon az épületbe csempészni, de ezek a finom, nyersen zsaluzott monolit beton részletek önmagukban nem képesek feloldani az építőipar által dominált forma és a Balaton-felvidék míves környezete közti ellentmondást.

A két házon tanulmányozhatjuk azt a pályát, amit a hazai építészet bejárt a hosszú hatvanas évektől a posztmodern kor felé haladva: a szocreál kényszer alól felszabaduló tervezők visszatértek a háborút követő évek optimista, a klasszikus modernhez még közvetlenül kötődő építészetéhez: megpróbálták megvalósítani mindazt, amit a harmincas években a Horthy-barokk, 1948 után pedig a Sztálin-barokk akadályozott meg. E házak jobbjai világos modern elvekre szerkesztett, átgondolt, a helyre-funkcióra egyaránt rezonáló épületek, koruk szerény technikai lehetőségeivel próbálják megtestesíteni mindazt, amiért az építészek hittek az "új építészetben".

Aztán '68-ban jött az "új gazdasági mechanizmus", addig példátlan erőforrások áramlottak az építőiparba, azonban a volumen megnövekedésével együtt előtérbe került az előregyártás, a termelés gazdaságosságának kényszere. Ezzel párhuzamosan drámaian csökkent a tervező építészek mozgástere, egyre gyakrabban korlátozódott típustervek jó-rossz adaptálására, szerencsésebb esetben típusszerkezetek, normatívák és szabványok által gúzsba kötött "alkotásra". Nem véletlen, hogy követve a néhány évvel "előrébb" járó nyugatot, a hetvenes évtized során itthon is felerősödött a modern kritikája, és megjelent a posztmodern gondolat. Talán egyszer majd ezzel is foglalkozunk...

A dán panelek legendája

Dán panelek Csepelen (fotó: Google Streetview)

Vannak mítoszok a magyar építészetben. Ezek jellemzően egyedi építészeti teljesítményekhez kötődnek, illetőleg olyan építészekhez, akikről a szakma kollektív emlékezete úgy tartja, nagy eredményekre lettek volna képesek, ha a körülmények szerencsétlen összjátéka nem gátolja meg őket. Ilyen Molnár Farkas, akinek életművét félbevágta a második világháború; a Szentföld templom torzója Hűvösvölgyben (de még inkább a megrendelők által asztalfiók-rabságra kárhoztatott első tervváltozat csak papíron létező rajzai) állítanak emléket a géniusznak, aki sose kaphatott igazán nagy munkát, amikor meg végre eljött a templom-megrendelés, közbejött a háború, és Molnár halála az ostrom során. De ilyen a mostanság újra felfedezett, mondhatnám divatba jött Zalotay Elemér, akinek itthon felépült néhány munkája, a szutnyikfigyelő állomás vagy a kesztyűgyár lassan búcsújáró helyekké válnak.

Dán panelek Csepelen (fotó: Google Streetview)

A hetvenes évekről, a hosszú hatvanas évek aranykorát követő évtizedről nem a nagy, egyedi építészeti teljesítményekre szoktunk asszociálni. Ott vannak persze a papíron ragadt progresszív gondolatok, Reimholz, Lázár és Magyar konceptuális skiccei, amikkel a kor haladó gondolataira rezonáltak, az iparterves majdnem-szamizdat események, vagy az éledező szerves építészet első szárnypróbálgatásai, de a klasszikus modern országszerte panel-lakótelepekkel fémjelzett prostituálódása olyan erős lenyomatot hagyott a kor arcán, hogy az minden egyebet elhomályosít.

Dán ház a szovjetek sorfala előtt a Hungária körúton (fotó: Google Streetview)

A hatvanas évtized során az elvtársak odafent felismerték, hogy az addig alkalmazott módszerekkel (hagyományos, majd blokkos és öntöttfalas, csúszó- és alagútzsalus építésmódok) a hazai lakásépítés soha nem fogja ledolgozni félévszázados restanciáját. Hiába az óbudai kísérleti lakótelep eredményei, Tenke Tibor budafoki vagy Farkasdy Zoltán kelenföldi csúszózsaluzatos magasházai, látszott, hogy a szükséges lakásszám kitermeléséhez radikális váltás kell: így megszületett a döntés a házgyári paneles építésmód széleskörű alkalmazásáról, és a többi építési móddal szembeni priorizálásáról.

Szovjet típusú panel Óbudán

A hatvanas évek második felében végül a kutatást és döntéselőkészítést követően megtörténtek az első konkrét lépések: Magyarország két házgyári technológiát vásárolt meg tesztelés céljából. Az első, Szovjetúnióból vásárolt házgyárat Óbudán, a Szentendrei úton állították munkába 1965-ben, míg a dán Larsen-Nielsen rendszerű sablonokra és liszenszre épülő házgyár 1968-ban (más források szerint már 1967-ben), a Ferencvárosban kezdte meg működését.

Szovjet rendszerű sávház Kaszásdűlőn

A két gyár elkezdte ontani magából a panelházakat. Az első szovjet típusú ház 1966-ban épült fel az óbudai Flórián téren, míg Zuglóban 1967-68-tól épültek a dán technológiájú házak. Az építész szakma számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet rendszer korlátai miatt abból lényegesen rosszabb házak építésére van csak mód: elsősorban a födémpanelek kis fesztávjával volt gond, a 3,20-as raszter miatt a lakások legnagyobb szélességű helyisége alig haladhatta meg a 3 métert (hiszen a 12 cm vastag falak is csökkentik a hasznos belméretet). Ezekben a lakásokban tehát nem igen volt lehetőség a lakóhelyiségek hierarchizálására, egy, kettő vagy három 2,70-3,00 méter széles szobából álltak. A belmagasság is borzasztó kicsi volt, Le Corbusier Modulor-emberkéje meg tudta volna érinteni a 2,50-nél csak alig magasabb mennyezetet. A házak elrendezése fogatolt volt, a jellemzően H-alaprajzú, sötét, ablaktalan emeleti közlekedők köré voltak rendezve a lakások, a (szintén sötét) lépcsőház emeletenként hat lakást tárt fel. Az épületek külső megjelenése az egyennyílások sablonos lyukarchitektúrájával meglehetősen unalmas lett, ezen csak igen keveset változtatott a szürke és vöröses, salakszínű homlokzati panelek és az erkélyek variálása.

Korai, 3,20-as szovjet panelház sematikus alaprajza (Óbuda)

A dán rendszerű házak markánsan más adottságokkal és építészeti arculattal bírtak: a több féle, egymással kombinálható födémpanel közt volt 4,20 méteres fesztávú is, így a lakások legnagyobb szobája, a jellemzően lakónappaliként funkcionáló nagyszoba lényegesen tágasabb lehetett. A belmagasság is jó tíz centiméterrel nagyobb, mint a szovjet házaknál. A lakások nem fogatoltan, hanem középfolyosó mentén sorakoznak, amelynek két végén és az oldalról bele csatlakozó lépcsőház melletti hasítékokban is természetes fényt beengedő ablakok vannak; ugyanígy vannak ablakai a külső homlokzaton elhelyezkedő lépcsőháznak is. Az épület racionális, penge-szerű megjelenését kívülről tovább erősítik a szalagablakokat imitáló ablaksorok, melyek a szovjet ablaknyílásoknál több fényt engednek a szobákba, faltól-falig húzódva.

Larsen-Nielsen rendszerű ház sematikus alaprajza (Csepel)

Az építész szakma számára nem volt kérdés, hogy a Larsen-Nielsen rendszerre kell építeni Magyarország lakótelepesítését. Voltak ugyan hátrányai is, de ezek fejlesztésekkel kiküszöbölhetők vagy csökkenthetők lettek volna. Az ország politikai vezetése azonban másképp döntött: a szovjet technológiát kellett elterjeszteni ország-szerte, így a következő években az lett a hazai szakma feladata, hogy ezt a gyönge adottságú rendszert fejlessze, és dolgozza át lehetőség szerint minél inkább használhatóra. A ferencvárosi gyár egyedül maradt a dán rendszerrel, míg a következő években még nyolc házgyár épült az itthoni igények szerint módosított-továbbfejlesztett szovjet technológiára: Budapesten a budafoki és a dunakeszi üzemek, míg vidéken a győri, miskolci, debreceni, szegedi, veszprémi és kecskeméti gyárak. A módosított szovjet eredetű házakban már lehetőség volt megnövelt, 3,60 méter fesztávú födémpaneleket is alkalmazni, és jelentősen átdolgozták a csomópontokat, fokozatosan csökkentve a panelek széleinél, sarkoknál fellépő hőhidakat.

3,60-as szovjet panelház sematikus alaprajza (Újpalota, Nyírpalota utca)

Érdekesség, hogy a dán rendszerű házak az egyes szintek nagyobb belmagassága miatt kevéssel, de éppen átlépték tizenegy szint mellett a középmagas épületekre vonatkozó magassági előírást 29,20 méteres padlóvonalukkal a felső lakószinten (a legfelső hasznos szint padlóvonalának magassága legföljebb 29,00 méter lehetett középmagas épület esetén). Mivel a magasházakra jóval szigorúbb tűzvédelmi és építészeti előírások vonatkoztak, a tervező BUVÁTI eltérési engedélyt kért és kapott, mely kimondta, legföljebb 30,00 méteres legfelső padlóvonal-magasságig középmagas háznak számítanak az épületek. Az így elért alacsonyabb tűzvédelmi követelmények később tragédiát okoztak: az 1972-es zuglói, Csertő utcai paneltűzben, mely a főváros történetének legsúlyosabb kimenetelű lakástüze lett hét halálos áldozatával, a VII. emeleti középfolyosó mentén lévő, éghető anyagú beépített szekrények kaptak lángra: ezek a bútorok, amik a villanyórákat is rejtették, favázra készültek rétegelt papírból. Szintén gondot okozott az enyhébb követelmények miatt a folyosók és lépcsőházak padlóburkolatát képező linóleum, ami nem csak éghető, de az égés során mérgező gázokat is kipárologtat. A tűzesetet követően szigorították a tűzvédelmi előírásokat, a később épülő panelek már nem tartalmazhattak éghető anyagokat a menekülési útvonalakon.

A Csertő utcai dán panel (fotó: Google Streetview)

Mára a „dán panel” fogalommá vált, nem csak az építész szakma körében, de az ingatlanközvetítők révén a lakók is megismerkedtek vele, és értéknövelő tényezőként tekintenek rá. Zuglóban, az Árpád híd pesti hídfőjének környékén, Őrmezőn és Csepelen állnak például nagyobb, ilyen rendszerű telepek. Az azért látszik, hogy a lakótelepek értékének mai alakulását nem (csak) az építési technológia befolyásolja. A Panel-program keretében szinte teljesen felújított őrmezei lakótelep például meglehetősen magas presztízsű, de ez legalább annyira köszönhető budai elhelyezkedésének, a korszerűsített épület-energetikának és a felújítás során elnyert színes homlokzatoknak, mint az amúgy szintén az árra felhajtó hatással lévő jó lakásalaprajzoknak. Ugyanakkor a csepeli lakótelep dán rendszerű házai igen rossz hírűek, de ez inkább az egykor virágzó ipari település rendszerváltást követő munkanélküliségének és kilátástalanságának köszönhető, és az ennek nyomán megjelenő szegénységexportnak, aminek során (többek közt) az egyre olcsóbbá váló csepeli lakótelepen vesznek maguk számára bérlakást a belső kerületek önkormányzatai, így szabadulva meg a belvárosi „szociális” rehabilitációt követően „kínossá” váló szegény, szociális alapon lakásra szoruló lakóiktól.

Felújított dán panelek Őrmezőn (fotó: Google Streetview)

Ellenpélda is akad: a szovjet technológiájú paneleket a hetvenes-nyolcvanas években folyamatosan fejlesztgették-javítgatták, nem csak szerkezetileg, de építészetileg és városépítészetileg is. Fokozatosan javultak a lakásalaprajzok, és nőtt az előírt átlagos lakásméret is. A 3,60-as panel korszakában rögzültek a máig irányadó lakástervezési alapelvek, például, hogy egy lakásban szükséges legalább egy nagyobb nappali szoba, minimálisan 3,60 x 5,00 m (18 m2) kiterjedéssel. (Bár ezzel a lakóparkok amerikai konyhás nappalijainál kiválóan lehet trükközni…)

Kései szovjet-magyar panelek a Pók utcai lakótelepen (fotó: Google Streetview)

A későn épült lakótelepek közül például a Pók utcai, mely ráadásul alacsonyabb, négyemeletes házakból áll, és a Dunához is közel van, vagy a káposztásmegyeri, aminek kései ütemeinél már szabadabban telepített, magastetővel és egyéb posztmodern építészeti jegyekkel próbálták egyedivé tenni az egyes épületeket, meglehetősen magas presztízzsel bírnak. Igaz, Káposztásmegyer értékét nagyban korlátozza a beígért, de eddig meg nem valósult metrókapcsolat, ezt viszont a hamarosan elkészülő elővárosi vasútmegálló, ami gyors kapcsolatot biztosít a belvárossal, és a távlatilag mégiscsak idáig elvezetendő hármas metró, melyek intermodális csomópontot fognak képezni a 14-es villamos végállomására épülve, nagyban orvosolni fogják.

Az utolsó budapesti lakótelep - Káposztásmegyer 2. (fotó: Google Streetview)

Érdekes szempont az is, hogy a szovjet típusú házak monolit vasbeton szerkezetű földszintre épültek (gyakran egy kis belmagasságú szervizszint közbeiktatásával), mely az épületgépészet mellett tágas előtereknek, közös helyiségeknek és fedett-nyitott árkádoknak adott helyet. A gépészet korszerűsítésével itt nagy területek szabadulnak fel, így ezek helyén, és az árkádok beépítésével ma kereskedelmi területeket lehet kialakítani, a boltok, vendéglátó egységek pedig kissé városiasítják az amúgy alvóváros jellegű telepeket. Erre jó példa Békásmegyer hegy felőli oldala, ahol a legtöbb épület földszintjén, a lábak közé ékelődve kereskedelmi és szolgáltató üzletek, kávézók és cukrászdák működnek. A dán típusú házak ugyanakkor lakott földszinttel, vagy magasföldszinttel készültek, a lépcsőház tömege melletti szűk (az utóbbi esetekben lépcsős) sikátorból nyíló ajtóval: nincs lehetőség kiadható területek kialakítására, ami anyagi forrásoktól (és így a felújítási-fejlesztési pályázatok lehetséges önrészétől) fosztja meg a társasházakat vagy lakásszövetkezeteket.

Városi élet Békásmegyeren

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a lakásalaprajzokat tekintve, vagy a természetes bevilágítással rendelkező (és így növények tartására alkalmas, humánusabb) folyosókat és lépcsőházakat nézve jobb építészeti adottságokkal rendelkeznek a dán panelházak, mint a szovjetek, főként a koraiak. A későbbi fejlesztések során azonban ezekből a hátrányokból a szovjet házak is lefaragtak valamelyest, és összességében egy lakótelep presztízsét, a lakások értékét csak részben befolyásolja az építéstechnológia. Legalább ennyit nyom a latban a városon belüli elhelyezkedés, a társadalmi összetétel, a házak közötti közterületek (zöldfelületek) állapota, az esetleges energetikai és esztétikai rehabilitáció, a közlekedés és a szolgáltatások elérhetősége, és egy-egy esetben már megjelentek az összképet és az identitást javító köztéri presztízsberuházások is, amilyen az angyalföldi lakótelepen megvalósult Országbíró sétány, ami ráadásul a korszerű városfejlesztésben fontos doktrína, a közösségi programalkotás technikájának alkalmazásával épült fel.

Országbíró sétány (forrás: Építészfórum)

El lehet persze játszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a szovjet helyett a dán technológiára, illetve annak fejlesztésére épül a magyarországi panellakótelep-építés; ha a bő két évtized alatt felépült, közel 800 000 iparosított technológiával megvalósult lakás, melynek elsöprő többsége házgyári paneles üzemben készült, már a kezdetekkor a korszerűbb, nyitottabb Larsen-Nielsen rendszerből indul ki. Talán jobb alaprajzú, tágasabb lakásokban élnének a panel-lakók, talán könnyebben létesülne lakóközösség a lépcsőházi növények locsolgatása és az ott folytatott beszélgetések nyomán, és ez sem elhanyagolható. Mind a hazai, mind a külföldi (kelet- és nyugat-európai) tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a lakótelepek városszövetbe integrálódása, sikeressége csak részben építészeti-városépítészeti kérdés: inkább egy rendkívül bonyolult, társadalmi, gazdasági és antropológiai folyamat alakítja, melyet még ma sem ismerünk és értünk maradéktalanul. Európa-szerte számtalan lakótelep-rehabilitációs programmal kísérleteznek gazdag és szegény országok, és az eredmények egyelőre bizonytalanok, nem látszik az a biztos út, amin haladva meg lehet oldani ezeknek a történeti városok szövetébe ékelődő, talán örökre idegennek megmaradó településrészek problémáit.

Berlini lakótelep-rehabilitáció (forrás: Die Welt)

Egy biztos: ahogy dr. Zöld András, a BME Építészkarán működő Épületenergetikai és Épületgépészeti Tanszék egykori vezetője kiszámolta: a 800 000 ipari technológiájú magyarországi lakás, egységenként átlagosan 40 tonna vasbetonnal számolva, olyan mennyiségű veszélyes (és jelenlegi tudásunk szerint kezelhetetlen és újrahasznosíthatatlan) bontási hulladékot jelentene, amiből a magyar Alföld teljes területét egy méterrel lehetne megemelni. Vagy egy jó magas hegyet építeni a közepére. Az iszonyatos energiáról, amivel a bontás és a sitt elszállítása, kezelése járna, nem is beszélve. A kieső lakásszámot pedig még a prognosztizálhatóan fogyó népesség mellett is évszázadokba kerülne pótolni, nemhogy a jelenlegi, de a közelmúlt építőipari boomjában produkált éves lakásépítéssel is. Szóval nem érdemes a lakótelep-probléma radikális és gyors megoldásával tervezni…

Hotel Olimpia - a raszter fogságában

Az 1923-ban született Farkasdy Zoltán a hazai későmodern építészet egyik nagy ikonja. A dániások legendás csoportjából azon kevesek közé tartozott, akik a kényszerű tanulmányút során tényleg releváns tudás birtokába kerültek; neves dán építészek irodájában kapott munkát, többek közt a később a sydney-i operaház tervezőjeként világhírűvé vált Jørn Utzon mellett is.

Hazatérve lediplomázott, majd kisebb kitérőket követően id. Janáky Istvánnak, a korszak meghatározó építész mesterének munkatársa lett a Magasépítési Tervező Intézetben (MATI), majd az abból 1949-ben kivált KÖZTI-ben. Janáky ekkor tervezte a hódmezővásárhelyi Kultúrotthont is, a szintén Dániából frissen hazatért Jánossy Györggyel. Farkasdy első megépült, Janákyval közös épülete a Műegyetem Stoczek utcai (ma ST jelű) épülete. Farkasdy hamarosan műteremvezető lett a KÖZTI-ben. Igaz, ez az időszak épp a szocreál rövid hazai periódusára esett, mégis, ekkor is olyan tervek születtek a keze alatt, amelyek a kor kötött és anakronisztikus formanyelvének kényszere mellett is maradandóak a magyar építészettörténetben (pl. az Iparművészeti Főiskola - ma MOME - zugligeti épülete).

Alapító tagja, később főtitkára, majd alelnöke is lett a Magyar Építőművészek Szövetségének (MÉSZ). A szocialista realizmus kényszere alól felszabaduló Farkasdy komoly megbízásokat kapott. A budai Vár háborús foghíjainak beépítéséből több sikerült, és a szakma részéről is elismert ház az ő munkája. 1961-ben helyezték a Típustervező Intézetbe (TTI), ahol nagy munkákat kapott. Itt dolgozott, mikor 1970-ben, pályája csúcsán súlyos infarktust kapott. Felépülte után már nem vállalt komoly tervezési munkát, ehelyett az oktatásnak szánta hátra levő életét. 1982-től egyetemi tanár lett a Műegyetem Építészmérnöki karán, 1983 és '86 között vezette is a Középülettervezési tanszéket. 1989-ben, elég fiatalon, de gazdag életművet hátrahagyva hunyt el.

1970-es infarktusa előtt utoljára két nagy munkán dolgozott: Miskolcon 400 ágyas gyermekkórházat tervezett, Budapesten pedig a Normafán felépülő a Hotel Olimpiát. Ez utóbbi mai posztunk témája. A tervek 1968 és 1970 között készültek tehát a TTI-ben. Ez már a legvége a "hosszú hatvanas éveknek", sőt, inkább épp utána van. A magyar későmodern építészet így nevezett "aranykorát" ugyanis a szocreál hruscsovi beszédet követő kimúltától (a beszéd 1953-ban hangzott el, és még pár év telt el, míg az új szellemben fogant tervek megvalósultak) az "új gazdasági mechanizmus" 1968-as bevezetéséig szokás meghatározni.

A TTI amúgy sem volt épp a szabad építészeti ötletek megvalósításának ideális helye, mégis, Farkasdy az erősen kötött szerkezeti rendszerrel (Outinord rendszerű alagútzsalus építésmód) is képes volt szabadon formált, játékos épületet tervezni. A túldimenzionált tervezési program (188 szoba és kiszolgáló létesítmények) a környéken kialakult beépítési léptékkel erősen ellentmondásban volt: ezt a tervező úgy orvosolta, hogy aránylag alacsony (A+F+3), emiatt azonban vízszintesen hosszan elnyúló házat tervezett, melynek horizontális méreteit rengeteg tagolással oldotta fel.

A beépített anyagokra, így az épület külső megjelenésére is már erősen rányomta a bélyegét a hetvenes évek. Az 1972-re elkészülő ház homlokzatain is megjelenő előregyártott beton panelek egyhangúságát (ezek az alagútzsalus mezők rövid, szabad oldalát fedik a nagy üvegfelületek fölött) a kor "humánus" anyagával, a barnára pácolt (xylamon/xyladecor) deszkaburkolattal finomították, ezek mellet a nagy faanyagú nyílászárók határozzák meg az összképet. A deszkaburkolatból kihozható maximum a földszintes lepényépületnél lévő bejárati kubusok domború szemöldöke.

A ház évek óta üres, lassan pusztul. Bár vizuálisan, műszakilag és erkölcsileg is elavult külső burkát ki lehetne cserélni korszerű homlokzatra, vesztét alighanem ugyanannak köszönheti, amiért a Szabó István-féle Szervita téri irodaház is csak a válság miatt kapott időleges kegyelmet: az alagútzsalus építésmód 2,70-es szigorú fesztávja betonba van öntve, szilárdan és megváltoztathatatlanul. A szobák közti monolit vasbeton hosszfalak szinte lehetetlenné (és gazdaságtalanná) tesznek minden nagyvonalúbbá alakítási kísérletet. A mai szállodaipari sztenderdek pedig annyival tágasabb elvárásokat fogalmaznak meg a szobák méreteivel kapcsolatban, hogy a kettőhetvenes cellák legföljebb valamilyen alacsony besorolású (értsd kevés csillagos) szálloda üzemeltetését tennék lehetővé.

Persze, a rengeteg tonnányi vasbeton a bontást sem teszi épp könnyűvé, így a szálloda csak omladozik csendben, magára hagyva. Egy nagyszerű tervező egyik utolsó nagy szellemi teljesítményének, és a hetvenes évek mára elavult építőipari technológiájának emléket állítva.

forrás: Google Street View

Irodalom:

Preisich Gábor: Budapest városépítésének története 1945-1990
Műszaki Könyvkiadó, 1998; p.149.

Jékely - Sódor: Budapest építészete a XX. században
Műszaki Könyvkiadó, 1980; p. 162-163.

Bréking: egy évek óta üresen álló, későmodern házat nem lebontanak, hanem újranyitnak - MRT Óvoda, Budapest, Völgy utca

A hetvenes évekre már világszerte elterjedt a könnyűszerkezetes építésmód, nem csak az ipari és mezőgazdasági építészet terén, hanem a középületek építése során is. Magyarországon, "a vas és acél országában" azonban valahogy nem honosodott meg a modern építészetnek ez az épület megformálására is ható szerkezetépítési módja. Végül az IPARTERV-ben, ami még ekkor is a hazai modern építészet (és a neoavantgarde kultúra) egyik zászlóshajója volt, 1970-ben kidolgoztak egy a középületek iparosított megvalósítására alkalmas, könnyű elemes építési rendszert. Vámossy Ferenc tanár úr óráiról úgy rémlik, a rendszert engedélyező hatóság nagyon nem akarta megérteni a könnyűszerkezetes építésmód előnyeit, így az elhúzódó iszapbirkózás eredménye egy meglehetősen nehéz, bumfordi "könnyűszerkezetes" rendszer lett... Tudjuk persze, hogy Ludwig Mies van der Rohe, a modern egyik nagy úttörője már a második világháború előtt is azzal szembesült, hogy az 1929-es barcelonai világkiállításra tervezett német pavilonjának acélpillérei nem felelnek meg tűzvédelmi szempontból, így körbe kellett őket betonoznia. Az őszinte szerkezetek nagy harcosa erre acél szelvényekkel burkolta be a betonoszlopnak látszó acélpilléreket, hogy a látogatóknak mégis acéloszlopoknak tűnjenek a teherhordó szerkezetek.

Visszatérve Budapestre, az iparterves Kévés György kapta a feladatot, hogy az új rendszerrel óvodát tervezzen a II. kerületi Völgy utca 1. alá a Magyar Rádió és Televízió dolgozói gyerekeinek. A hatalmas, ősfás telek erősen lejt a Völgy utcától lefelé, így a terepadottságoknak és a csoportszobák dél-keleti tájolási követelményének köszönhetően Kévés teraszosan eltolt, összetett tömegű épületet helyezett közvetlenül az utca mellé. A villamos ezen a szakaszon jó nagy robajjal fut be a Vadaskerti úti megállóba, pláne a hetvenes években, amikor még 1000-es motorkocsik közlekedtek, olykor zötyögő pótkocsikat rángatva, az 56-os vonalán, így a bejárat felőli oldalra a szervizhelyiségek meglehetősen zárt homlokzatát mutatja a ház. A csoportszobák ugyanakkor az ellenkező oldalra, a telek belseje és az Ördög-árok völgye felé néznek, sokkal nyitottabb és tagoltabb falakkal.

A 250 fős óvoda 5 helyisége az utca szintjén, míg másik öt egy emelettel lejjebb, közvetlen kapcsolattal az ősfás park felé épült fel. A teraszházak terén ekkor már elismertséget szerzett Kévés (pl. Meredek utcai teraszház, 1969) a kétszintes óvodát is eltolt szintekkel oldotta meg, nem csak oldottabb épülettömeget nyerve így a gyerekek által használt oldalon, de a felső szint foglalkoztatóihoz nagy teraszokat is, ellensúlyozva a közvetlen kertkapcsolat hiányát.

Az utca felőli, zárt homlokzat képét a függőleges, acél lamellasor határozza meg, ami végigvonul az közterületek felől, a függönyfalak előtt, és a rá rímelő acél-lamellás kerítés. Ezt a zártságot csak a bejárat nagy kinyúlású, könnyed előteteje töri meg, alulról meleg hatású fa lambériaburkolattal téve kissé barátságosabbá az egyébként meglehetősen rideg utcai megjelenést. A kert és a foglalkoztatók oldalán a lamellák nélküli üvegfelületeket színes parapetek teszik vidámabbá, bár ezek a mostanra összezárult őspark fáin és bokrain keresztül épp csak felsejlenek.

Az akkor már Superkids névre hallgató óvodát hét évvel ezelőtt zárták be. Az épület eléggé lepusztult, lamellái helyenként foghíjasak, a tető bádogozásán hiátusok és törések, csak a bronzhatású (feltehetően alumínium) nyílászárók csillognak selymes fénnyel, szinte, minta újak lennének.
 

A helyszíni fotózáskor azonban, nem kis meglepetésemre, egy a helyszínen dolgozó embertől megtudtam, hogy megkezdődött a leromlott ház állapotfelmérése, a következő, szeptemberi "tanévtől" kezdve pedig újra kinyit az óvoda a kerületi önkormányzat és a katolikus egyház közös üzemeltetésében, talán a nemrég a bulvármédiában hullámokat vető, szintén második kerületi, Labanc úti katolikus óvodabezárást kompenzálandó. Hát igen, az új köznevelési törvény kényszere nagy úr...

Az épület most állítólag csak kisebb felújításon esik át, így nagy, mára elavult energetikát képviselő üvegfelületei, és a vélhetően szintén nem éppen naprakész hőszigetelésű könnyűszerkezetes fal- és tetőszerkezetei komoly kihívás elé fogják állítani az üzemeltetőt, pláne, hogy a házban csak fűtési épületgépészet van, hűtésről nem gondoskodik semmi, és a lamellarendszer is csak a kevésbé releváns oldalon árnyékol, fixen, sem motorral, sem kézzel nem állíthatóan.

Ennek ellenére örülök, hogy a magyar építészettörténet e meglehetősen mostoha korszakában újdonságot képviselő épület nem pusztul el. Remélem, hogy néhány év elteltével sem fogják lebontani, hanem inkább komplex energetikai-építészeti korszerűsítéssel teszik majd alkalmassá a mai kor kihívásainak. A korszerű városfejlesztés nem a meglévő épületek ledózerolásában látja a jövőt, hanem a meglévő, üres vagy alulhasznosított épületállomány értékalapú megújításában, fejlesztésében. Ezzel nem csak a korábban beléjük épített energiát őrizzük meg részben, hanem csökkentjük a régi épületszerkezetek bontásából és megsemmisítéséből, valamint az újak létrehozásából és szállításából adódó környezetterhelést is. Hogy emellett olykor egy-egy megőrzésre érdemes ház túlélését is biztosítjuk, az csak hab a tortán...

Irodalom (és az archív képek forrása):

Preisich Gábor: Budapest városépítésének története 1945-1990
Műszaki Könyvkiadó, 1998; p.138.

Jékely - Sódor: Budapest építészete a XX. században
Műszaki Könyvkiadó, 1980; p. 53.